| Író | Erődi Gergely |
Erődi Gergely: Bűntelenül[]
Első fejezet (1456)[]
Az Asszaszin megdöbbenve tette le a levelet az előtte álló íróasztalra. Felnézett az asztal túloldalán álló, díszesebb öltözetű társára, és indulattól elfúló hangon megkérdezte:
- János, te érted ezt? Te meg tudod ezt tenni?
- Kénytelen leszek, Mihály.
- De ez... ez teljességgel értelmetlen! Ezzel az egész ország elveszhet! A teljes magyar nép fog meglincselni, ha megteszed!
- Értsd meg, hogy nem tehetek mást! Ha a Mentor úgy akarja, és te is láttad, hogy úgy akarja, akkor nincs választásunk! Ha ez kell a Templomosok hátráltatásához, akkor a törökök el fogják foglalni ezt a várat!
- A védők nem fogják feladni ezt a helyet! Ha szükségesnek érzik, inkább megölnek téged, mint hogy veszni hagyják a hazájukat!
- Akkor úgy kell intéznünk, hogy ne tűnjön fel nekik semmi! A vár tornyára gyengébb védelmet állítok. A felvezető falszakaszokra szintén. Te pedig egyedül és rejtve ellovagolsz a török csapattal érkező rendtársakhoz, és megmondod nekik, hol törhetnek át legkönnyebben!
- Az emberek nem vakok. Látni fogják, hogy gyengéket állítasz az erősekkel szemben! Nem fogják eltűrni...
János vadul az asztalra csapott. A falon megreszkettek a képek, és csak akkor hagyták abba a remegést, mikor elhallgatott az erős hang:
- Ha az kell a hitelességhez, akkor akár fel is áldozom magam! Ne hidd, hogy nekem könnyű ezt megtennem, de a hitvallás és a Rend nem ismer olyan fogalmakat, mint "haza", vagy akár "országok"! Az egész világot védjük a Templomosoktól, és ha a Mentor így látja szükségesnek, akkor hamarosan török lobogók fognak lengeni Nándorfehérvár tornyain, vagy ne legyen a nevem Hunyadi János!
Második fejezet[]
Mihály megsemmisülten készült a lovaglásra. "Megyek elárulni a hazámat. Bűntelenül. Éljenek az Asszaszinok!" - gondolta keserű gúnnyal. Alig bírta megállni, hogy ki ne köpjön uticéljára gondolva. A nagy Qulan Gal biztosan nem gondolta, hogy egy kései leszármazottja a hazáját elárulni indul a hódító seregek felé, nem pedig a vezérük lenyilazására!
Megpróbálta jobb kedvre deríteni magát azzal, hogy felidézte magában az őséről hallott legendákat. Az Asszaszin Rend eddigi legnagyobb Mentorának, Altaïr Ibn-La'Ahad egész családjának segítségével támadt a nagy Dzsingisz kánra, a hatalmas Mongol Birodalom Templomos vezetőjére. Igaz, hogy a célpont megneszelte őket, de ez csodával határos módon a nagy Altaïr hibájából történt, Qulan pedig nyilával leterítette a lovon vágtató kánt. Azóta is a legnagyobb Asszaszinok között tartják számon világszerte.
A gondolatait nem sikerült vidámabbra hangolnia, csak a Mentorra terelődtek. Következő gondolatai szinte kimerítették teljes káromkodáskészletét, márpedig az nem volt kevés. A szitkok még gondolatban használva is leszívták ingerültségének jó részét, így némileg megnyugodva, hidegebb fejjel folytatta a készülődést. Könnyebb fém mell- és vállvértet, enyhén páncélozott csizmát és széles Asszaszin-övet vett föl, melyek szinte teljesen eltakarták ezúttal fekete ruháját. Kiválasztotta második legjobb íját (a legjobbat csak fontos célpontok ellen használta, de esetenként nagyobb csatákban is), tegezét megtöltötte nyílvesszőkkel, kiélesítette és felkötötte egyik kardját és tőrét, valamint felcsatolt mindkét karjára egy-egy rejtett pengét. Az övében és a jobb vállán lévő tartókat megtöltötte dobókésekkel. Végül fejére húzta csuklyáját, és lement a lovardába.
Kedvenc lovát, egy barna csődört választotta ki. Feltett rá egy magasított kápájú nyerget, és arra rögzítette íjtartó tegezét. Könnyed mozdulattal felugrott rá, és kivágtatott a kapun, a távolabbi, biztonságosabb vidékekre menekülő városlakók között.
Hunyadi még hosszasan figyelte a Mihály által felvert, egyre távolodó porfelhőt a toronyszoba ablakából. Tudta, hogy most már nincs visszaút: tényleg be kell teljesítse a Mentor parancsát. Szobáját túl szűknek érezte, így hátára kanyarította a hollós címerrel ellátott vezéri köpönyeget, és sétára indult a várban, gondolataiba merülve. Amerre ment, a katonák tisztelgésre emelték fegyvereiket, a többi ember pedig meghajolva tért ki az útjából. Így jelezték ki tiszteletüket a nagy törökverő iránt, aki rettenthetetlenül védte hazáját. Mindenáron.
Harmadik fejezet[]
Mihály minél gyorsabban teljesíteni akarta feladatát, így nem állt meg pihenőt tartani; csöndesen bóbiskolt lépésben haladó lován. Azonban egyszer csak felriadt. Körülnézett, de első látásra nem vett észre semmit. Hosszan edzett harci ösztöneinek hála azonban sikerült az utolsó pillanatban félrehajolnia a felé süvítő nyílvessző elől, mely az út bal oldalán, úgy tíz lépésre fekvő erdőből érkezett. Villámgyorsan előkapta íját, és néhány vesszőt is vett a fegyvert tartó kezébe. Alighogy befejezte ezt a műveletet, egy tucat, kardot lóbáló bandita rontott ki a fák közül. Messziről látszott rajtuk, hogy egyszerű útonállók. Szerencsétlenségükre viszont Mihály ki akarta élni dühét.
Az első három támadó másodpercek alatt kapott egy-egy halálos pontosságú nyilat a mellkasába. A többiek ennek láttán dühös ordításban törtek ki, és tovább rohantak a magányos Asszaszin felé. Az leszállt lováról, és előrántotta tőrét. Ekkorra ért oda az első néhány bandita. Egyikük hatalmas erejű vízszintes csapást indított Mihály felé, ami elől az egyszerűen lehajolt, kését pedig felegyenesedés közben nagy lendülettel támadója torkába vágta alulról, iszonyatos vérfolyamot indítva el ezzel. A pengét kirántva egy gyors félfordulattal a következő ember felé fordult, félreütötte kardját, és két gyors szúrással nyitotta fel annak mellkasát. A harmadik útonálló futni kezdett az erdő felé, de Mihály kése süvítve átszelte a levegőt, és a háta közepében állt meg. A hat maradék támadó közül egyszerre hárman rátámadtak Mihályra, míg a többiek kerülgették őket, alkalmas támadási lehetőségre lesve. Az Asszaszin kardot rántott, és egyszerre három irányba hárította a vágásokat. Végül egy visszatámadással megtörte egyik ellenfele védelmét, és gyomron szúrta. Nem várta meg, amíg a többiek magukhoz térnek a hirtelen támadás miatti zavarodottságukból. Egy villámgyors lépéssel a következő ember elé került, félreütötte kardját, és egy erős vágással szinte levágta a fejét. Ekkor támadt rá mind a négy életben maradt bandita. Mihály érezte, kardja nem elég mozgékony fegyver ilyen túlerővel szemben, így egyszerűen maga mellé ejtette azt. Támadói azt hitték, megadta magát. Tévedésüket először az a kettő tapasztalta meg, akiknek torkába hatolt az Asszaszin két rejtett pengéje. Az utolsó két útonálló azt hitte, varázslóval van dolguk, így hanyatt-homlok menekülni kezdtek. De ekkor már Mihályt nem lehetett megállítani. A mindennapos edzéssornak köszönhetően könnyűszerrel utolérte a hátrább lévő menekülőt, és ráugorva küldte pengéivel a társai után. A legutolsó bandita felé pedig kinyújtotta bal kezét, jobbjával előhúzta róla a kis lőfegyvert, és egyetlen, halálos pontosságú lövéssel fúrta át annak tarkóját.
Lassan visszasétált kardjához, felvette és övébe tűzte a fegyvert, majd lóra szállva, vágtázva folytatta útját. Rövid idő után lecsillapodott, lelassította lovát, és elgondolkozott tettén. Nem kellett volna lemészárolnia a banditákat. El is tudott volna vágtázni előlük, ő azonban szabadjára engedte indulatait, és ártatlan embereket ölt. "Szép kis Asszaszin vagyok!" - gondolta, és nem vigasztalta az sem, hogy a nagy Mentor, Altaïr Ibn-La'Ahad is egy ilyen cselekedetnek köszönhette, hogy elvették rangját, és az alapoktól kellett újrakezdje a Rendben töltött életét. Mihály végül úgy döntött, megbeszéli tettét mesterével, Hunyadival, ha visszatér Nándorfehérvárba. Ez az elhatározás visszaterelte gondolatait céljára, és még jobban elkomorult tőle. Tudta, hogy a törökök már nem lehetnek messze, de legalább fél napi lovaglás kellhet még, míg eléri őket. Újra vágtára fogta lovát, és gondolataiba merülve folytatta útját.
A török előőrs hamar észrevette a gyorsan közeledő, magányos lovast. Az öt katona várakozva nézett vezetőjére, Hasszánra. Az egy gyors mozdulattal, hang nélkül utasította őket a közeledő megállítására. A törökök erre kiugrattak lovaikkal az út mellett álló kis fás ligetből, és körülfogták a magyar lovast. Az lépésre lassította lovát, és hagyta, hogy a törökök vezessék arra, amerre jónak látják. Hasszán jól megnézte magának a magyart, aki fekete, csuklyás ruházatot, páncélt, kardot és íjat hordott. A csuklya a lovas arcába volt húzva, és különös, sasfejre hasonlító toldalék által vetett árnyék miatt nem lehetett megvizsgálni vonásait. A török tiszt pillantása ekkor az idegen gyeplőt tartó bal kezére esett, melyen szokatlanul vastag alkarvédő volt, a tetejét fedő fémlemezen pedig különös, A betűre hasonlító minta volt.
Azonnal felismerte az Asszaszin jelképet, bár a saját rejtett pengéjén lévő mintával nem egyezett meg teljesen. De nem először találkozott a magyar Asszaszinok jelképével, így bizalma az idegen iránt ugrásszerűen megnőtt. Intett az embereinek, mire azok félrelétettek lovaikkal, szabadjára engedve a magyar lovast. Hasszán leugrott lováról, és szinte véletlenül megmutatta ismeretlen rendtársának a saját pengéjén lévő jelet.
Mihály már akkor észrevette Hasszán rejtett pengéjét, amikor az előjött a fák közül. Tudta, hogy most már véghez kell vigye, amiért elindult. A török Asszaszinhoz hasonlóan leszállt lováról. Hasszán odalépett hozzá, és az Asszaszinok között megszokott módon egymás keze helyett az alkarjaikat fogták meg üdvözlésképpen. A török ezután megszólalt magyar nyelven:
- Üdvözöllek, testvérem! Mi járatban vagy erre?
- Békével jöttem, de a harc küldöttje vagyok - válaszolt Mihály komor hangon.
- Talán hadüzenettel jöttél? - lépett hátrébb egy fél lépést Hasszán. Hangján érezni lehetett a hirtelen elhidegülést.
- Nem kezdeményezek olyan csatát, ami egyébként nem kerülne megvívásra. Üzenetem csak a harccal kapcsolatos, nem maga az ütközet.
- Akkor talán gyere a táborunkba, és beszéld el, miért jöttél.
- Rendben van, ha üzenetem fő témája a Rendben marad.
- Ez csak természetes.
Hasszán néhány török nyelvű utasítással visszaküldte embereit őrhelyükre, a lovakat kötőféken vezették a tábor széléig, ahol egy őrre bízták őket, majd a török Asszaszin bevezette Mihályt a török táborba.
Bár csak átmenetileg, néhány nap pihenésre állt meg pihenni, a török had irtózatos méretű sátortábort alkotott. A jellegzetes, pagoda alakú sátrak különböző színek és méretek széles skáláját vonultatták fel; egy idegen behatoló könnyűszerrel eltévedhetett a lakhelyek labirintusában. Hasszán azonban magabiztosan vezette Mihályt a tábor közepe felé, és egy átlagosnál kissé nagyobb, fehér színű, szinte dísztelen sátorba tessékelte. Odabent öt másik Asszaszin ült félkörben törökülésben, néhányuk vízipipát szívva. A füst bódító illattal töltötte meg a helyiséget, azonban Mihály komor gondolatai könnyedén ellenálltak az illatos levegő hatásainak. Tiszteletteljesen meghajolt, és megvárta, míg Hasszán mutatja be őt társainak. Nem kellett sokáig várnia: vezetője leült a félkör jobb végére, és röviden közölte társaival, hogy egy magyar Asszaszin szeretne egy üzenetet átadni. Ezután kis mozdulattal Mihály felé intett, mire az török nyelven beszélni kezdett:
- Török testvéreim! Mindannyian tudjuk, hogy a Rend a népeink között kialakult ellentétek felett áll. Ez tette lehetővé, pontosabban kötelezővé küldöttségemet. A Mentor parancsára a hazámat kell elárulnom nektek.
Az egyik pipázó Asszaszin kezéből erre kiesett a szívóka. A döbbenet szinte kézzel tapintható volt.
- A Mentor úgy látja jónak - folytatta zavartalanul Mihály -, hogy el kell foglalnotok Nándorfehérvár várát, ami könnyedén vezethet az egész ország bukásához. Nekem az a szerep jutott, hogy a kulcs legyek a vár által képzett zárhoz, mely Magyarország kapuján csüng. Ezt a szerepet pusztán kényszerből, a Vallás iránti elkötelezettségből játszom el. Ne várjátok, hogy örüljek ennek a fordulatnak, vagy elkendőzzem igazi érzéseimet, mert erre képtelen vagyok. Csak elmondom, amit rám bíztak, és el is hagyom táborotokat. Nekem szenvedés itt lennem.
- Megértjük helyzetedet, magyar testvérünk - szólalt meg a Hasszántól számított második török - Meghallgatjuk üzeneted, és utadra is bocsájtunk, ha ez a kívánságod.
- Köszönöm, efendim. Szívesen élvezném vendégszereteteket, ha békésebb időben, vagy békésebb ügyben találkoztunk volna. De most rátérek az üzenetre. Nándorfehérvár kapitánya, Hunyadi János üzeni, hogy a várat harc nélkül fel nem adhatja, mivel egy ilyen lépés esetén a vár katonái parancs nélkül is védelmeznék az erődítményt, akár Hunyadi megölése árán is. Ezért a következő tervet eszelte ki: a vár tornyára, és a felvezető falszakaszra gyenge, könnyen legyőzhető védelmet állít, természetesen úgy, hogy ez ne legyen túl feltűnő. A török sereg könnyedén elfoglalhatja a várost, melynek védelme szintén nem lesz erőltetve. A déli falat ostromolva könnyedén bejuthattok a várba, és innen szinte szabad lesz az út a toronyhoz. Hunyadi azt üzeni, hogy a torony elfoglalásakor használjátok a különleges tárgyat, bár nem tudom, ez mit jelent. Ha így cselekedtek, a Mentor akarata teljesül, és a nándorfehérvári diadal emlékét fogja őrizni a török történetmesélők emlékezete századokon át.
Az utolsó szavak maró gúnnyal hagyták el Mihály ajkait. Ahogy befejezte az üzenetet, megfordult, és szinte kirohant a sátorból. Gyors gyaloglási tempóval haladt a sátrak közti utakon, és mivel könnyedén megjegyezte befelé vezető útvonalukat, az eltévedés veszélye sem fenyegette. A török Asszaszinok látszólag nem is próbálták utolérni és megállítani.
Különös módon a tábor szélén álló őrök sem tartóztatták fel. Mintha parancsot kaptak volna kiengedésére, de hogyan előzhette volna meg őt bárki is ilyen paranccsal? Azonban nem akart ezzel foglalkozni. Elvette lovának kantárját az azt készségesen nyújtó katonától, és gyors ügetéssel indult meg Nándorfehérvár felé.
Negyedik fejezet[]
Hunyadi János a dolgozószobájában, egy térkép fölé görnyedve magyarázott hadvezértársának, Kapisztrán Jánosnak. Kapisztrán nem volt a Rend tagja, csak azért lehetett ő Hunyadi társa, hogy ne tűnjön fel a Templomosoknak, hogy a vár két Asszaszin irányítása alatt áll. A "civil" hadvezér könnyebben elterelte a figyelmet társáról, főleg ha hozzávesszük, hogy rendkívüli vallási fanatizmus fűtötte. Vallásossága ellenére Hunyadi hírforrásai azt közölték róla, hogy nem tagja a Templomosoknak, és még csak nem is ismeri őket. Így hát többé-kevésbé megbízott benne, bár bizalmatlanságának legfőbb oka homlokegyenest eltérő jellemük volt, melynek hatására Kapisztrán gyakran Hunyadi parancsai ellenére cselekedett. Most azonban úgy látszott, képes elfogadni a tervet.
- Tehát erőinket a várban vonjuk össze - ismételte Kapisztrán -, a várost előzőleg kiürítjük, így átengedhetjük a töröknek, a csata után úgyis könnyedén visszavesszük.
- Így van.
- És mondd el még egyszer, miért is kéne keresztes seregeimnek a folyó föntebbi szakaszán állomásozni?
- Mert II. Mohamed szultán nem ostoba ember - magyarázta türelmesen Hunyadi - Hadvezéri zsenijét bizonyítja Bizánc elfoglalása! Biztos vagyok benne, hogy meg fogja próbálni elvágni utánpótlásainkat a folyón keresztül is. Ha ez bekövetkezne, én megüzenem, te pedig seregeddel áttöröd a török blokádot, majd elhozod harcosaidat idáig - bökött a várostól délnyugatra fekvő, a folyóval határolt területre a várparancsnok.
- És onnan hogyan tovább?
- Vársz a parancsaimra, és engedély nélkül nem bocsátkozol harcba. Rendben van?
- És ha nem hívsz csatába? Hogyan lehet akkor belőlem szent vértanú?!
- Nyugalom, lesz még időd csatában elesni.
- De...
Kapisztránt kopogtatás szakította félbe. Hunyadi megszólalt:
- Ki az?
- Mihály vagyok.
- Gyere be, nyitva van.
Feleségének bátyja immár fehér ruhában, fegyverei egy részét letéve lépett be a szobába. Az ajtónyitás lendületén és döngő léptein viszont érződött az indulat. "Hát még mindig ennyire nem heverte ki?" - gondolta Hunyadi kissé megdöbbenve. Arra gondolt, az a másfél hét, amíg Mihály távol volt, elég volt indulatai bizonyos szintű lecsillapítására. Most látta csak, mennyire alábecsülte Szilágyi Mihály hazája iránti érzelmeit. Hirtelen elszégyellte magát. Képes volt elküldeni a haza egyik leghűségesebb harcosát, hogy elárulja a legszentebb szentségét, saját szülőhazáját! Érezte, hogy ezzel életreszóló törést okozott Mihály önbecsülésében és jellemében, és hatalmas bűntudat fogta el. Gyorsan Kapisztránhoz fordult:
- Kérlek, János, magunkra tudnál hagyni minket egy időre?
- Természetesen - felelte az kissé sértődött hangsúllyal, és kisietett a helyiségből a feldúlt Asszaszin mellett.
- Mihály... - szólalt meg Hunyadi rövid hallgatás után csendes, bocsánatért esedező hangon. De nem tudta folytatni.
- Megtettem - csattant fel a kemény, szinte kegyetlen hang - Alig hiszem el, de képes voltam megtenni.
- Mihály... - próbálkozott újra Hunyadi.
- Elárultam a saját hazámat! - ordította az Asszaszin - Elárultam az egyetlen és pótolhatatlan országot, melyben megláttam a világot, melyben felnőttem, melynek védelmezésére százszor is felesküdtem! És mindezt egy istenverte, szinte láthatatlan főhadvezér kedvéért! Hogy a karja száradna le, amellyel a levelet megírta, hogy az a rohadt koponyája hullana...
- Elég legyen! - üvöltött fel Hunyadi - Nem tűröm, hogy a Rendünk legnagyobb elméjét káromoljad! Elhiszem, hogy dühös vagy, de haragodat rajtam kellene kitöltened! Nem ő kérte tőled, hogy árulóvá légy! Láthattad te is, hogy levelében személyedet nem említi meg! Én voltam az, aki téged küldött a török Asszaszinokhoz, és én voltam az, akinek a leginkább tudnia kellett volna, hogy ezzel milyen lelki kínt okozok neked! Úgyhogy engem büntess, ne a Mentort, aki nem tehet szenvedésedről!
- Nincs teljesen igazad! A Mentor azt kérte, hogy együttesen áruljuk el a hazánkat!
- A Vallás előbbrevaló a világi dolgoknál! Azt kell tennünk, amit a Mentor mond!
- De ez egy paradoxon!
- Hol látod ebben az összeférhetetlenséget?
- "Amikor látod, hogy mások vakon követik az igazságot, emlékezz: Semmi sem igaz" - dörgött Szilágyi hangja - Itt van az összeférhetetlenség, és ezt nem én vetettem fel először a Rend történetében! Altaïr is leírta ezt a Kódexben!
- Amit azzal folytat, hogy a Vallás két felének egymást kiegészítő volta magyarázatot ad erre!
Mihály teljes erőből az asztalra csapott:
- Ezt az eljárást akkor sem tudom elfogadni! Legalább elárulta volna, hogy miért kell mindez megtörténjen!
- Elárulta! - kiáltott János.
Mihálynak torkán akadt a szó.
- H-hogy mi? - krákogta.
- Mondom, elárulta. - felelte Hunyadi kissé megnyugodva - miután elmentél, újabb levelet kaptam, amiben megmagyarázza lépéseit.
- És miért nem mondtad ezt el hamarabb?!
- Mert ahogy bejöttél, beszélni kezdtél. Méghozzá nem éppen kedves dolgokat.
- Ne mondd, hogy nincs igazam! Nem...
- Ne kezdd újra! - emelte fel kezét János - Nincs kedvem újra ezen vitázni. A törökökhöz már nem küldhetünk újabb követet, hogy semlegesítsük az előzőt. Valószínűleg be se engednék.
- Akkor áruld el, hogy mit üzent a Mentor!
- Hogy hazánk a keresztény Európa, így a legfőbb Templomos hatalom legfőbb védőbástyája. Ha Magyarország a törökök kezére jut, akkor Európa se tud ellenállni nekik. Te is tudod, hogy az Asszaszinok nem érdekeltek a nemzetek vallásaiban, ellenfeleinktől eltérően. Ebből kifolyólag a Testvériség jelentős erőfölényt tudna elérni a Templomosokkal szemben.
Mihály hosszan hallgatott. Hunyadi már kissé aggódni kezdett, de a másik hamarabb megszólalt:
- Akkor hát legyen. Beavatsz a terveidbe? - hallatszott Mihály enyhén remegő, de elszánt hangja.
- Természetesen, sógor. És hidd el, én is sajnálom ezt a remek hazát. De gyere a térképhez! Nézd, innen támadnak majd a törökök...
Ötödik fejezet[]
Hasszán befejezte beszédét, és várakozóan nézett Mohamed szultánra. Bizánc legyőzője izgatottan hallgatta a tisztet, majd eltöprengett annak szavain. Kissé különösnek találta egy ilyen jól informált valakinek a török táborba jutását, majd könnyű elszökését. Valószínűbb, hogy valami áruló magyar lehetett, akivel megegyeztek, hogy információjáért elengedik, de ezt nem akarják bevallani. Azt rögtön sejtette, hogy Hasszán nem egyedül cselekszik. Valahogy látszott egész lényén, hogy nem önző célok vezetik. Legalábbis nem csak önös érdekek. Mohamed úgy döntött, hitelt ad szavainak.
- Tehát ez a valamikori fogoly azt mondta, hogy Nándorfehérvár déli oldalán támadva könnyedén feltűzhetjük a torony csúcsára győzelmi lobogómat?
- Igen, felség - Hasszán maga volt a megtestesült alázat.
- És mennyire tartod megbízhatónak ezt a forrásodat.
- Amennyire csak lehet, felség.
- Akkor hát nekem sincs okom kételkedni benne! - a szultán intett Hasszánnak, mire az kihátrált a sátorból. Mohamed ezalatt csöngetett szolgálójának.
- Igen, kegyelmes és nagyságos uram? - lépett be a szerecsen rab.
- Hívd ide Juszuf béget. Beszédem van vele.
- Máris, felség.
A szolga kiment, Mohamed pedig gondolataival foglalkozva várakozott a hadvezér megjelenéséig. Valamiért úgy érezte, tényleg bíznia kell Hasszán információiban. Végül is arra jutott, hogy hisz nekik. Mikor idáig jutott gondolataiban, észrevette, hogy a bég már a sátorban várakozik, meghajolva. Rögtön megszólította:
- Juszuf bég!
- Igenis, felség?
- Arról adtak hírt nekem, hogy egy fogolytól értékes információkat szereztek meg nemrégiben. Értesültél te ezekről a hírekről?
- Természetesen igen, felség, hiszen én vagyok a hadsereg parancsnoka. Jelen voltam a fogoly kihallgatásánál.
- És mikor szándékoztad közölni velem tudásodat? - kérdezte a szultán nyugodt hangon.
A kihallgatáson megbeszéltük a jelenlévő társaimmal, hogy melyikünk intézkedjen felséged tájékoztatása ügyében - válaszolt Juszuf higgadtan.
- Értem. Nos, ha már így alakult, mit szándékszol tenni az új tudással kapcsolatban?
- Úgy vélem, a fogoly megbízható volt. Csapataink erejét az általa meghatározott irányba akartam felállítani. Kegyelemes szultán parancsa talán ellenkező értelmű?
- Nem, Juszuf. Én is megbízhatónak tartom azt a személyt, ha ennyien hisznek neki. A sereg és a csata dolgában ezentúl szabad kezet kapsz tőlem.
- Köszönöm, felség.
- Kérlek, távozz! - intett kissé fáradtan a török uralkodó.
- Azonnal, felség. Allah vezesse lépteit!
A bég kihátrált az ajtónyíláson. Mohamed hátradőlt párnázott kerevetén, és elgondolkozott hadvezére enyhén különös viselkedésén. Nem szokta meg, hogy emberei ennyire önállóak legyenek. Ha újabb tudásra tettek szert, általában egyből hozzá rohantak, esetenként egyszerre akár négyen is ugyanazzal az értesüléssel. Most pedig megbeszélték, hogy kié legyen a szultán tájékoztatásáért járó esetleges megbecsülés és jutalom... Roppant különös. De ha már így alakult, így érezte, hitelt kell adjon a tisztek döntésének. Úgyis kiadta már utasításait, amik alapján hadvezére szabadon cselekedhet.
A szolgával vízipipát hozatott be, és hátradőlve élvezte a kevés ópiummal vegyített illatos dohány kellemes, tompító hatásait. Határozottan jól esett kiölni fejéből a gondolatokat.
Hatodik fejezet (1456. július 2.)[]
Hunyadi a körülményekhez képest jókedvűen lovagolt Mihállyal a Duna partján. Az idő szép volt, a törökök közeledtek, a várvédők pedig a terveknek megfelelően tájékozatlanok és készületlenek voltak. Minden a legtökéletesebb rendben ment. Eltekintve attól a jelentéktelen ténytől, hogy saját hazáját adja a köznép szerinti ellenség kezére. Az magyarok többsége a külsőségek alapján azt mondta volna, hogy hidegvérrel elárulja a hazáját. Ezután minden valószínűség szerint legalábbis egy kést döfött volna a mellébe az a bizonyos többség. Lépéseit csak a kellően tájékoztatott rendtársak érthették meg, esetleg még néhány Templomos. De most már ők se tudtak mit csinálni. Magyarország, és vele a Templomosok kezén lévő Európa elveszett.
Mihállyal beszélgettek az ostrom várható fordulatairól, és azok lehetőség szerinti elkerüléséről. legnagyobb problémaként egy katona hirtelen megnyilvánuló vezéregyénisége látszott, mellyel még akár a törökök támadását is visszaverheti, ha mozgósítja a sereget. Éppen ennek elkerülési lehetőségeit beszélték meg a kísérő testőrök hallótávolságán kívül, mikor küldönc érkezett a vár felől. Lóhalálában rohanhatott, bár a város alig nyíllövésnyire volt tőlük. Amint megállt, meghajolt Hunyadiék felé, és megszólalt:
- A várkapitány úrnak üzeni Korogyi János tekintetes úr, hogy jobbnak látná, ha most azonnal hazatérne a kapitány úr a barátjával.
- És miért mondta ezt János? - csodálkozott el Hunyadi.
- Azt nem árulta el nekem, azt mondta, nagyon bizalmas.
- Hát akkor visszafordulunk. Köszönöm az üzenetet, fiam, nesze egy tallér.
- Isten áldja meg a tekintetes parancsnok urat! - kiáltott boldogan a küldönc, és elnyargalt a házak felé.
- Tényleg visszamegyünk? - kérdezte Mihály.
- Igen. Bízom annyira a macsói bánban, hogy nem hívat vissza minket csak úgy, kénye-kedve szerint. Valószínűleg komolyabb dologról van szó.
A csapat megfordult, és ügetésre fogva lovaikat visszamentek a városba. Az ostromra való készülődés könnyedén megfigyelhető volt a városban: az emberek nagy hullámokban vonultak el a veszélyeztetett helyről, értékeiket szekerekre rakva tolongtak kifelé a várkapun. Nándorfehérvár nagy része már kihalt volt.
Annál nagyobb tömeg volt viszont a várban. Élelmet és fegyvereket halmoztak föl, a katonák gyakorlatoztak, a csapatok kijelölt helyükre igyekeztek. Kapisztrán éppen indulásra készítette lovagjait, hogy a Duna mentén följebb táborozzanak le. Hunyadi nagy bravúrja volt, hogy ilyen, szinte leleplezhetetlen indokkal sikerült elküldenie a várvédő sereg nagy részét. A keresztesek vezetője tisztelgésre emelt karddal üdvözölte a várparancsnokot. Hunyadi szintén előhúzta kardját, hogy viszonozza a gesztust.
Korogyi János, a macsói szerbek bánja a torony aljánál várta őket. Ahogy János leszállt a lóról, Korogyi feltessékelte a dolgozószobába. Mihály csöndesen követte őket. A szobába érve a bán bezárta az ajtót, és Hunyadihoz fordult:
- Baj van.
- Mi történt? - kérdezte a várparancsnok.
- Most kaptuk a hírt, hogy egy csapat Templomos tart a vár felé. Hivatalosan az érsek küldi őket, de biztos vagyok benne, hogy a várat akarják megmenteni.
- Ez tényleg rossz hír - állapította meg Mihály - Valamivel el kell érnünk, hogy ne érhessenek ide.
- A törököknek kellene szólni - közölte Hunyadi - Ők teljesen elfogadott módon szétvernék a csapatot...
- Ezt bizony nem - vetette közbe Korogyi - A Templomosok a legjobb, több tíz éven át képzett lovagjaikat küldték, szám szerint 65-öt. Emellett van velük néhány tíz egyéb katona.
- Akkor nincs más hátra - felelte Hunyadi -, én magam vezetem ellenük a törököket.
- Micsoda? - hökkent meg Mihály - És akkor mégis ki maradna itt a várban?
- Te, kedves sógorom. Megbízom benned annyira, hogy rád bízzam a terv végrehajtását. Egyébként pedig lehet, hogy én is visszaérek az ostrom előtt.
- És mennyi katonánkat viszed el erre a célra? - kérdezte a bán.
- Csak úgy tízet, esetleg tizenötöt. A török katonák között már így is elég feltűnőek leszünk.
- Jól meggondoltad, János? - szólt Mihály - Ha elesnél a csatában...
- Akkor nem itt esnék el. Ne félts engem, úgysincs vesztenivalóm.
- Hát akkor, ha jól átgondoltad, menj, sógor. Győzelmet az Asszaszinoknak!
- Éljen a Rend mindörökké! - válaszolt Hunyadi, és kisietett a szobából. Korogyi követte.
Szilágyii Mihály hosszan nézett a távozók után. Érezte, hogy valami a tervekkel ellentétesen halad, de nem bízhatott puszta megérzésekben. Főleg úgy, hogy semmi pontosabbat nem jeleztek. Sóhajtott, és szinte érezte, ahogy az egész vár igazgatásának és a csata levezénylésének gondja rászakad vállára. Leült az asztalhoz, és gondolataiba merült, melyek egyre csak hazájának tervbe vett elveszejtése körül forogtak.
Hetedik fejezet[]
A törökök közelebb voltak, mint azt Hunyadi hitte. Amint megkapta a hírt az érkező Templomosokról, felkészült az útra, és még aznap ellovagolt a török tábor felé. A vár népe azt hitte, a török előőrsön akar rajtaütni, így éljenzés közepette lovagolt ki kis, Asszaszinokból álló csapatával a kapun. Végül csak öt embert vitt. A vártól kellő távolságban közölte velük, hogy a török táborba mennek, ahol a Rend török tagjaitól katonákat kérnek, és az érkező Templomos csapat ellen vonulnak. Emberei szótlanul tudomásul vették, amit mondott, bár néhányukon látszott, hogy kissé meglepődtek. De nem hiába voltak Asszaszinok: a Templomosok ellen még a törökkel való szövetséget is vállalták.
A török tábor sátrai másnap reggel tűntek fel előttük. Hunyadi tudta, hogy ilyen gyors haladással néhány napon belül elérik Nándorfehérvárt. Remélte, hogy előttük visszaér, bár hogy pontosan miért, azt ő sem tudta. Hiszen a várat úgysem védheti meg! Szíve mélyén érezte: még mindig abban reménykedik, hogy a Mentor megváltoztatja szándékait, és elrendeli a vár védelmét. Szívesen verné vissza a törököket.
Gondolatait visszakényszerítette a jelen eseményeihez. A törökök egy őrjárata azonnal körbevette őket, Hunyadi azonban nem törődött velük. Tudta, hogy amit az őrök látnak, arról azonnal értesülnek a táborban tartózkodó Asszaszinok is. Nem tévedett. A török katonák meg sem próbálták feltartóztatni, hanem egyenesen a Rend sátrához vezették mind a hatukat. János örömteli arccal, de alig örvendő lélekkel üdvözölte régi ismerősét, Alit, a török Asszaszinok egyik vezetőjét. A törökök nem titkolták meglepetésüket érkezését illetően, és kérésükre Hunyadi beszélni kezdett hozzájuk:
- Testvéreim! Országaink harcban állnak egymással, nekünk mégis össze kell fognunk! A Hitvallás nem ismeri a haza fogalmát. Nem nézi az országok önös érdekeit. Egyszerre törődik az egész világgal. Ezért jöhet létre szövetségünk, melyet a Templomosok ellen kell megkötnünk. Mint tudjátok, a Mentor parancsára el kell foglaljátok Nándorfehérvárt, majd az egész országot, végül egész Európát. Ezzel legyengíthetjük a Templomosokat, ha le nem is tudjuk győzni őket. De ezt nem fogják tétlenül nézni. Sőt, már most, a közelgő ostrom alatt akarják meghiúsítani terveinket. Kémeim szerint nagy csapat jól felszerelt Templomos lovag érkezik a vár alá, hogy elvérezzetek próbálkozásotokban. Arra kérlek titeket, hogy adjatok nekem katonákat, és én kivonulok velük ősi ellenségeink ellen! Együtt legyőzhetjük őket, és akkor semmi sem áll majd a Mentor terveinek útjába Nándorfehérvár alatt!
A török Asszaszinok hallgattak egy ideig, végül Ali szólalt meg:
- Tudjuk, hogy milyen nehéz döntést hoztál meg, János, amikor feláldoztad hazádat a Rend oltárán. Csak reméljük, hogy valaha viszonozhatjuk ezt. Természetesen az általad kért támogatást megkapod. Mennyi emberre lenne szükséged?
- A Templomosok legalább százan vannak, ennek több, mint a felét a legerősebb harcosaik teszik ki. Úgy vélem, hogy nagyjából százhúsz katonára lenne szükségem, valamint legalább tizenöt Asszaszinra.
A törökök hitetlenkedve néztek Jánosra. Végül Hasszán szólalt meg:
- Nem gondolod, arkadashim, hogy túlbecsülöd a Templomosok erejét? Nem csekély számú az a katona, amit tőlünk kérsz. És az se biztos, hogy a kegyelmes szultán engedélyezi ekkora...
- Tudom, hogy a szultán azt teszi, amit ti akartok! - szakította félbe durván Hunyadi - Előttem hiába akarjátok takargatni a tényt, hogy az egész tábor az Éden egy Darabjának irányítása alatt áll! Méghozzá azt is pontosan tudom, hogy ez a Darab nem más, mint a török sereg dicsőséges harci Zászlaja!
A Rend török vezetői megkövülten meredtek Jánosra. Hosszan nem bírtak megszólalni, majd Ali próbált meg kinyögni néhány szót:
- H-h-honnan...
- Hogy honnan tudom? - kérdezte Hunyadi - Nem először járok a török had táborában. És vak sem vagyok, ahogy látjátok. Nincs még egy sereg, ahol ilyen gyorsan terjednek az értesülések. A fegyelem elsőrangú. És korábban is láttam, hogy amit ti elhatároztok, az, bármilyen különös is, szinte azonnal teljesül.
- De ez akár a kiképzés is lehetett volna...
- Pontosan. Erre tökéletes próba volt ez a mostani bejelentésem. Ha nem használtok ilyen varázstárgyat, akkor legrosszabb esetben kissé bolondnak néztek. De most már látom, hogy következtetéseim helyesek voltak. Amit nem értek, az az, hogy miért nem tájékoztatjátok erről a tárgyról a Rend többi tagját?
- Mert azonnal tovább kellene adnunk bárkinek, aki kéri - felelte Ali fáradt hangon - Akkor pedig előbb vagy utóbb könnyedén a Templomosok kezére juthatna. Mindemellett pedig a Mentor tud a Zászlóról.
- Tehát ő is tudta... Valószínűleg bele is számította a terveibe. Tehát akkor most, hogy ezt tisztáztuk, megkaphatom azt a csapatot?
- Természetesen. Amilyen gyorsan csak lehet, felkészítjük őket.
- Nagyjából mennyi idő alatt?
- Valamivel több, mint egy óra.
Hunyadi meghajolt, megfordult, és kiment a sátorból. Szándékosan nem tartotta be a török szokást, miszerint háttal kell kimenni az ajtón a tisztelet jeléül.
A csapat valóban készenállt egy óra múlva. János maga mellé rendelte az öt magyart, a török Asszaszinokat pedig a hadoszlop végére küldte. Északnyugat felé kezdtek lovagolni, hogy elérhessék a Templomosokat. Hunyadi szótlanul vezette a vágtázó csapatot. Egy idő múlva két emberét előreküldte, hogy kikémleljék az utat, és jelentsék, ha meglátják a Templomosokat. Úgy fél óra múlva visszatértek Jánoshoz a hírrel, miszerint ellenfeleik a közeli erdő tisztásán táboroznak. Gyorsan arrafelé vették hát az irányt.
Hunyadi bekeríttette a csapattal a Templomos tábort, hogy egyszerre zúdulhassanak rájuk minden oldalról. Az alkonyi fényben még jól látták, hogy a lovagok rendezetlenül lézengenek a sátrak között, így könnyű prédát jelentenek. Mikor látta, hogy gyűrűjük bezárult, Hunyadi elrendelte a rohamot.
Hatalmas ordítással törtek elő a fák közül. A lovagok meglepetten kaptak fegyvereikhez, hogy védekezhessenek, ám sokan elestek közülük a hirtelen rajtaütéstől. Hunyadi rohanás közben sújtott jobbra és balra kardjával, minden vágást dühével erősítve meg. Pengéje nyomán fejek és karok hulltak, testek estek össze. Török serege egyre közelebb ért a tábor központjához, de a Templomosok egyre elszántabb védekeztek. Látszott, hogy katonáik java érkezett: még az Asszaszinok is csak nehézkesen tudták legyőzi őket.
Hunyadi is szembetalálta magát egy páncélos óriással. A lovag kétkezes pallost forgatott, mégpedig iszonyatos erővel. Vágásai páncélokat törtek át, és a gyengébb kardokat is eltörték. Hunyadi látta, hogy tisztán izomerővel semmire sem mehet ellene. Kardját hüvelyébe dugta, helyette két rejtett pengéjét csapta ki helyükről, hogy gyorsabb szúrásokra legyen képes. Félreugrott az óriás lesújtó pallosa elől, és megpróbálta karjába szúrni pengéit, a Templomos páncélja azonban túl kemény volt, és a pengék lecsúsztak róla. János lehajolt egy vízszintes vágás miatt, majd ellenfele lábát vette célba. Szerencséjére azt nem védte teljesen a páncél, és borotvaéles fegyvere elvágta az óriás lábának inait. Az hatalmas bődüléssel rogyott térdre, de a csatát még így sem adta fel. Kardját Hunyadi felé hajította, de helyette egy másik Templomost talált el a hatalmas fegyver. Ezután páncélkesztyűs kezeit használta védekezésre, az Asszaszin azonban két jól irányzott dobótőrrel vetett véget a párbajnak.
Ellenfele halála után Hunyadi szétnézett a csatatéren. A törökök még mindig előnyben voltak, lassan, de biztosan haladtak a tábor közepe felé. Gyűrűjükből nem tört ki senki, hátuk mögött csak halottakat hagytak. Az Asszaszinok forgószélként küzdöttek, senki sem állhatott ellen rohamuknak huzamosabb ideig. János épp arra gondolt, hogy a csata könnyebb, mint gondolta, amikor hirtelen hatalmas fényhullám suhant végig a táboron, a közepétől indulva. Akit elért a fény, abbahagyta a harcot. A Templomosok csupán leeresztették fegyvereiket, a törökök azonban egymást kezdték gyilkolni, sőt, a fény forrásának közelében holtan estek össze. Az Asszaszinok egy része szintén társai ellen fordult vagy meghalt, Hunyadi és vagy nyolc másik Asszaszin azonban kissé a levegőbe emelkedett, és oldalra nyújtott karral mozdulatlanná dermedt. A különös, sárgásvöröses fény körbefolyta testüket.
Hunyadi sejtette, hogy ez a jelenség az Éden egy Darabjának köszönhető, és ez a feltételezés szinte megbénította. Nem hitte volna, hogy a Templomosok ennyire komolyan veszik ezt az ostromot. Gondolatait az szakította félbe, hogy dermedt társaival együtt a tábor közepe felé kezdett lebegni. Hamarosan megpillantott egy alakot, aki kinyújtott karral tartott egy fényes, gömb formájú tárgyat. Ahogy egyre közelebb értek, az alak egyre ismerősebb lett. Végül megismerte, és döbbent kiáltás hagyta el ajkait:
- Kapisztrán!
- Úgy bizony - felelt a hadvezér -, Kapisztrán vagyok. Miért, mire számítottál, Asszaszin? Úgy vélted, a Templomosok magukra hagyják a Rended néhány tagját, hogy nyugodtan igazgassátok az ország kapujának sorsát? Nem, ostoba törökverő. Hiba volt alábecsülnötök a Kereszt erejét. És most, a néhány nap múlva bekövetkező ostrom végén az a drágalátos Mentorotok is kénytelen lesz beismerni, hogy csúnyán elszámította magát.
- Úgysem győzhettek! - szólt Hunyadi - A vár túl gyenge, és a törökök túl sokan vannak!
- Mégis mit gondolsz, ki állhatna ellen nekünk, ha az Éden Almája segít minket a küzdelemben? - emelte magasabbra a fényes tárgyat Kapisztrán - Senki! Akár egyedül legyőzhetném az egész török hadat, méghozzá karcolás nélkül!
Hunyadi, bár érezte, hogy hiábavaló, szabadulni próbált. Kapisztrán gúnyos kacajjal fogadta próbálkozásait:
- Mégis mit képzelsz, János, ilyen könnyedén ellenállhatsz az Almának? Nem menekülhetsz! Teljesen a hatalmamban vagy, a társaiddal együtt. És sorsotok hamarosan beteljesedik.
Kapisztrán előhúzott egy hosszú, vékony tőrt, és elgondolkozó arckifejezéssel a hozzá legközelebb lévő Asszaszinhoz lépett. Rövid ideig nézte őt, majd gyors, erős mozdulattal elvágta a torkát.
Hunyadi tehetetlenül verődött az Alma erejének szorításában, mialatt a Templomos módszeresen kivégezte társait. Végül Kapisztrán elé lépett, és megszólalt:
- Sic transit gloria Assassini.
A hideg penge János szívéig hatolt. A világ forogni kezdett vele, majd lassan elsötétedett minden.
Nyolcadik fejezet (1456. július 4.)[]
Mihály hosszasan nézte a török sereget, mely alig nyíllövésnyire tarkállott a vár előtt. A tábor már előző este megérkezett, és az egész város tudta, hogy az ostrom nemsokára megkezdődik. A katonák reggeltől fogva riadókészültségben álltak, fegyvereiket élezték, a puskások golyókat halmoztak fel és lőszerszámaik csövét tisztították, a tüzérek ágyúgolyókat hordtak fekete torkú fegyvereikhez, vagy a puskaport mérték ki előre, hogy később gyorsabban tölthessenek újra. A török seregben is látszott a feszült készülődés: az agák fel-alá jártak, a topcsik az ágyúkat igazgatták, a janicsárok puskáikat töltötték. Az egész pogány táboron látszott, hogy egy lendülettel óhajtják bevenni Nándorfehérvárt.
Mihály előző nap aggódva vette észre, hogy Hunyadi még nem tért vissza. Tudta, hogy az ostrom vége így is-úgyis ugyanaz kell legyen, de biztonsággal töltötte volna el sógora visszatérte. Nem mellékesen így azt sem tudta, hogy sikerült-e megállítaniuk a Templomos hadtestet. Látta azt is, hogy a törökök elvágták a Dunán az utánpótlás útját, ezzel megfogadva hajnalban, óvatosan küldött tanácsát.
Egyszer csak eldördültek a török ágyúk. A súlyos, fekete golyók átszelték a levegőt, és a város kapujának környékét találták el. A fal, melyet jó előre megerősítettek még a Mentor levele előtt, könnyedén állta az ostromágyúk tüzét. A gyalogság nem mozdult: hagyták a tüzéreket, hogy megnyissák nekik az utat. Egyszer csak Mihály észrevette, hogy a török hadtestek szépen lassan visszavonulnak a táborba. Megértette a török taktikát: most addig fogják ágyúzni a falat, amíg be nem juthatnak. Ezt felfedezve felment szobájába, és lefeküdt aludni. Éjszaka gondolatai nem hagyták pihenni.
Tíz nappal később a védők újfent ágyúszóra ébredtek volna, ha nem folytatták volna a védelmi előkészületeket hajnaltól fogva. A fal már csak árnyéka volt pár nappal azelőtti állapotának: embernyi, sőt, helyenként két- vagy háromembernyi hasadékok tátongtak a védművön. A város körülvevő sáncot a törökök földdel hordták be, hogy biztosítsák a roham gördülékenységét. Bár a földhordó törökök közül elég sok elhullott a ki-kilövöldöző magyar katonák puskáitól, a számuk mintha nem is változott volna.
Ugyanezt kevésbé lehetett volna elmondani a védők készleteiről. Mivel a törökök elvágták utánpótlásaik vonalát, az élelem egyre inkább fogyott. Egyetlen esélyük az lett volna, ha Hunyadi csodával határos módon értesül szorongatott helyzetükről, és a Mentor parancsát feledve, a hajózárat szétzúzva élelmet küldene a várbelieknek. A védők szeme emiatt az összeláncolt török hajókra szegeződött.
Először egy jó szemű puskás vette észre a halvány csillogást, ami a horizonton jelent meg a Duna két partján. Hamarosan azonban minden védő számára jól láthatóan megjelent két nagy létszámú sereg, amik vagy százötven kisebb-nagyobb hajót kísértek a folyón lefelé. Ahogy közelebb értek, a hatalmas, messziről is kivehető hollós zászló láttán Mihály döbbenten kiáltott fel:
- Hunyadi!
A védők sorra átvették a kiáltást. Hamarosan az egész magyar sereg a nagy hadvezért kezdte éljenezni. Árgus szemekkel figyelték, ahogy a hajók nekirontanak a összeláncolt török bárkáknak. Ujjongva figyelték, ahogy a hajózár kissé lejjebb sodródik a folyón, de aztán csalódottan vették észre, hogy a hadművelet nem sikerült: a hajózár kitartott. Ehelyett a szárazföldi seregek kényszerültek összecsapásra: véres csata kezdődött mind a partokon, mind a vesztegelő hajók fedélzetén.
Mihály nem tudta mire vélni Hunyadi támadását. Az egyetlen dolog, amivel értelmezni tudta annak hirtelen pálfordulását, a Mentor újabb, az előzővel ellentétes értelmű parancsa lett volna. Hosszan tépelődött, mialatt folyt a csata a hajózáron. Végül egy közelében álló százados szakította félbe gondolatait:
- Kapitány úr! Nem segítjük meg Hunyadi János parancsnok urat?
Mihálynak döntenie kellett. Ha segítséget küld, feladja eddigi terveit, de megmentheti hazáját. Ha megtagadja a segítséget, tartja magát a Mentor parancsaihoz, de az is lehet, hogy a vár népe itt helyben széttépi. Végül is kiadta a végleges parancsot a várakozón figyelő katonáknak:
- Naszádokat készítsétek! A hajózáshoz értő katonák készüljenek fel! Amint lehet, negyven naszád induljon Hunyadiék támogatására!
A vár megremegett az örömujjongástól. A tíznapos tétlenségtől szinte megcsömörlött emberek boldogan kiáltozva rohantak teljesíteni Szilágyi parancsát. Azonban a negyven naszád felszerelése és elindítása nem volt rövid munka, és a lázas izgalommal készülő katonák gyakran követtek el hibákat, ami miatt jelentősen elhúzódott a hajóhad felkészítése. Végül azonban, öt órával a parancs kiadása után, a hajóhad elindult az ostromzár felé.
A törököknek ezután esélyük sem volt a támadó magyarok visszaverésére. Két tűz közé szorulva küzdöttek, amíg csak a magyarok fel nem gyújtották bárkáikat, ezzel végleg megtörve a hajózárat.
Kilencedik fejezet (július 14.)[]
A hatalmas győzelem után Hunyadi seregei nem rohantak azonnal Nándorfehérvárra. A keresztes sereg, vagy 35000 ember letáborozott a Száva partján, és Hunyadi 12000 katonája sem kelt át azonnal. Az utánpótlást viszont rögtön beküldték a várba. A védők örömujjongással fogadták az élelemmel megrakott dereglyéket. Hunyadi végül két nappal később hajózott át a várba, 10000 emberével együtt, az éjszaka leple alatt. Mihály most már biztos volt benne, hogy a Mentor a vár védelmét tűzte ki új céljuknak, mivel János minden lépése arra szolgált, hogy a törökök ne ismerjék a várat védő katonák pontos számát. Boldogan sietett oda csónakból kilépő sógorához, és baráti ölelésben részesítette. Hunyadi viszonozta az ölelést, majd felmentek a várparancsnok dolgozószobájába. Mihály csak ekkor tette fel a kérdést, ami a lelkét nyomta egy ideje:
- Mi történt, János? Miért fordultál a törökök ellen?
- Figyelemelterelésből.
A válasz azonnal porba döntötte Szilágyi minden reményét. Hát az országnak mégis vesznie kell! A nagy csata csak mellékes akció volt!
- És mégis miről terelted el a figyelmet ezzel a hatalmas ütközettel? - kérdezte Mihály csalódott hangon.
- Az egész tervről. Ez volt az egyetlen módja, hogy úgy jussak be a várba, hogy a magyarok ne fogjanak gyanút.
- De akkor miért hoztál ekkora sereget?! - kiáltott fel Mihály. A csalódás felkorbácsolta indulatait.
- Ez a hatalmas sereg a török roham első jelére szertefoszlik! A világ leggyávább katonáinak gyülekezete, akik az első szellőre Sopronig futnak!
- És ez nem fog feltűnni senkinek?
- Dehogynem, de akkor már késő lesz.
- Késő? Kapisztrán bármikor iderendel egy hadosztálynyi parasztot, akik vallási fanatizmusból harcolnának az életük árán is!
- Kapisztrán nem fog sereget hozni ide, tekintve, hogy meghalt.
- Mi?!
- Jól hallottad: meghalt. Én öltem meg.
Mihály azt hitte, rosszul hall.
- De hát miért?
- Kiderült róla, hogy Templomos. Amikor rajtaütöttünk a Templomosokon, egy Éden Darabját használt ellenünk, ezt itt - húzta elő Hunyadi a köpenye alól az Almát - Az erejével megbénított, és leszúrt. Szerencsémre ügyetlen gyilkos volt. Bár sebem elég súlyos volt, rá tudtam vetni magam, és rejtett pengémmel leszúrtam. A Darab erejével legyőztem a körülöttem lévő Templomosokat, és sebemet is begyógyítottam. A kint táborozó sereg is csak ez által az Alma által keltett látomás.
- De hát akkor hogy tudtak harcolni a törökökkel?
- Meglehetősen élethű látomások - mosolygott Hunyadi - Csapásaikat tényleg érzi az ellenség.
- Akkor sem értem, hogy mire vártál tíz napon keresztül, mielőtt idejöttél volna.
- Azt akartam, hogy a Templomosok bízzák el magukat, és eszükbe se jusson újabb embereket küldeni. Most már nem érnének ide újabb csapatok, tehát a terv biztonságban van. De most, ha megbocsátasz, lefeküdnék. Fárasztó volt az utóbbi néhány nap.
- Természetesen, János. Jó éjszakát!
- Neked is!
Mihály kilépett a szobából, és sógora történetén tűnődött. Valami nem tetszett neki az egészben, de hogy mi, azt nem tudta. Végül úgy döntött, a kérdés megoldását elhalasztja későbbre. Az ostrom után úgyis lesz ideje bőven.
Július 21-én újra szembeállt a két sereg. Az utóbbi napok mindkét fél részéről a végső előkészületekkel teltek. Tudták, hogy a csata kíméletlen lesz, és ez dönti el az ostrom sorsát. Minden attól függött, hogy a törököknek sikerül-e átverekedniük magukat a megduzzadt magyar seregen.
Mert Mihály számára is kiderült, hogy az újonnan érkezett seregnek jó ha a fele árnyékharcos. Nem tudta mire vélni Hunyadi lépéseit, de nem firtathatta a főparancsnok intézkedéseit, főleg, hogy alig találkoztak fél percnél hosszabb időre. A várbeli nyüzsgés minden erejüket lefoglalta.
A török seregnek nagyon rosszat tett a hosszas várakozás. Járványoktól szenvedtek, élelmük is fogyatkozott. II. Mohamed szultán 21-ére rendelte el a rohamot, mellyel be kell venniük a várat. Az uralkodó remélte, hogy a régen érkezett információ, miszerint a vár tornyára könnyedén feljuthatnak, tényleg igaznak bizonyul. Egy sikertelen roham után már nem maradhatnak túl soká.
A török csapatok déltájban indultak meg. Ordításuk elkeveredett harci zenekaruk lármájával, és a városfalon álló védők kurjantásaival. Mihály a várból figyelte a rohamot, míg Hunyadi a védők között harsogta utasításait. A törökök iszonyatos nyomással rontottak a védőknek a városfal maradványain keresztül. A janicsárok és szpáhik szinte megállíthatatlanul nyomultak befelé, majd a védők kaptak új erőre, és kiszorították a törököket. A roham hosszú ideig elhúzódott, és idővel látszott, hogy a törökök visszaverhetetlenül özönlenek. Mihály, mielőtt akarata ellenére harcba keveredett volna a törökökkel, felrohant a toronyba, hogy aludjon egy keveset. Azonban az előző éjszakák átvirrasztása ellenére sem sikerült megpihennie: a csata heve úgy is átjárta, hogy nem volt a részese. Végül fogta magát, és visszarohant a várba.
A törökök lassan teljesen elfoglalták a várost. A védők egyre inkább visszaszorultak a várba, és az ostromlók követték őket. Mihálynak nem volt választása: ha nem akarta kockára tenni eddigi erőfeszítéseiket Nándorfehérvár elveszejtése érdekében, harcolnia kellett. Gyorsan átrohant a vár toronnyal ellentétes oldalára, és kardjával fogadta a felfelé nyomakvó törököket.
Az ostrom alatt a törökök egyre inkább fölénybe kerültek. Pár órán belül több kisebb bástyán is török zászlók lobogtak, de a torony még a magyaroké volt. Ekkor látszott, hogy Hunyadi ötlete a gyenge védőkkel beválik. Az ostromló csapatok előtt egyszerre mintha megnyílt volna az út a toronyhoz - az ott álló magyaroknak esélyük sem volt az irdatlan erejű, válogatott török katonák visszaverésére. Mihály egy bástyán küzdött, amikor látta, hogy megindul a tornyon felfelé a hírhedt lófarkas, vörös, sárga félholdas zászló, a szultán győzelmi zászlaja. A magyarok hiába próbálták megállítani: a lobogó Hasszán kezében volt, és az Asszaszin minden tudását felhasználta annak mihamarabbi kitűzésére. Mihály egyszerre csak azt vette észre, hogy bástyáján abbamaradnak a harcok. Mindenki a felfelé araszoló zászlót figyelte, melynek hordozója boszorkányos ügyességgel került ki nyilat, puskagolyót, dárdát egyaránt. Mihály mellett ekkor megszólalt halkan Hunyadi hangja:
- Istenem, segíts!
Bármilyen értelemben is gondolta ezt, a zászló végül felért a toronyra. Hasszán diadalmasan megforgatta, és kitűzte a győzelmi lobogót.
Tizedik fejezet[]
A zászló, ahogy elérte a torony tetejét, felfénylett, és beragyogta a várat. A katonák erre megdermedtek, majd a magyarok szinte egyszerre felkiáltottak tompa, megszállott hangon:
- A vár elveszett! A harc értelmetlen! Nem tehetünk semmit!
Mihály elszörnyedve hallgatta ezt a kísértetkórust. Hunyadira nézett, aki szintén eszméleténél volt, és azt mondta Mihálynak:
- Íme, bemutatom neked az Éden Zászlaját! A török sereg eddigi győzelmeinek nagy része ennek köszönhető. Emiatt van olyan fegyelem és gyors hírközlés a táborukban is, mint amit láttál.
- Tehát ez a titkuk - hangzott Mihály keserű szava - És ez az egyetlen mód, hogy Nándorfehérvár az övék legyen! Kísérteteket csinálni a katonákból!
Hirtelen elhallgatott, és a toronyra meredt. Volt még egy magyar, aki eszméleténél volt. Az illetőt Mihály jól ismerte, az ostrom előtti napokban személyesen tanította vívni, mivel kedves, szellemes ifjúnak találta. A neve Dugovics Titusz volt. Mihály először nem értette, hogy mire készül, de amikor látta, hogy megindul a zászló felé, beléhasított a félelem. Felordított:
- Ne, Titusz! Ne csináld!
Az azonban valószínűleg nem hallotta meg a kiáltást. A zászlóhoz érve megragadta Hasszánt, és a zászlórudat letörve a mélybe vetette magát, maga után rántva a török Asszaszint a Zászlóval együtt. A magyarok olyan gyorsan nyerték vissza öntudatukat, hogy a többség még látta Titusz önfeláldozó mozdulatát.
A csata hirtelen újra fellángolt. A magyarokat fellelkesítette és egyben felbőszítette az imént lejátszódott esemény, a törökök pedig megzavarodtak a Zászló irányító erejének hirtelen megszűnése miatt. Mihály a kavarodásban Hunyadihoz fordult:
- Az az ostoba Dugovics! Most miatta omlott össze minden, amiért harcoltunk! Mégpedig csak azért, mert a hazaszeretet párosult benne az ellenállósággal!
- Nem hazaszeretetből tette - szólalt meg Hunyadi különös, érces hangon - Ez tervbe volt véve.
- Miről beszélsz? - zavarodott meg Mihály - Te tervezted el ezt?
- Igen, én. Mit gondolsz, ki vagyok én?
- Hogyhogy ki vagy te? Te a sógorom vagy, Hunyadi János, mester Asszaszin!
- Súlyos tévedés! - rikoltotta János, és előrántotta az Almát köpenye alól. A tárgy felragyogott, és hirtelen mintha megállt volna a idő Szilágyi és Hunyadi körül. Az utóbbi alakja pedig hirtelen átolvadt Kapisztrán János alakjába.
- Kapisztrán! - hördült fel Mihály - Hát te vagy az! Mit tettél Jánossal?!
- Megöltem őt - hangzott a közömbös válasz.
Mihály felüvöltött, és rejtett pengéit előcsapva rárohant Kapisztránra. Az Almából erre kinyúlt egy fénycsík, körbefolyta és megállította az Asszaszint. Kapisztrán gúnyosan felkacagott:
- Hát minden Asszaszin azt hiszi, hogy ezek a tárgyak csupán dísznek vannak? Ha nem lennének más feladataid még az életben, most megölnélek, te ostoba! Áldd az Urat, hogy életben maradsz!
A következő pillanatban az Alma felvillant, Mihály pedig a török táborban, az Asszaszinok sátrában találta magát. Ott egyedül Ali üldögélt, aki meglepve nézett a hirtelen megjelent magyarra.
- Hogy kerülsz te ide?
- Kapisztrán... a Templomosok dobtak ide! Megölték Hunyadit, és visszaverték az ostromot!
Ali megdöbbent. Nagy nehezen tudott csak kinyögni néhány szót:
- D-De hát a Zászló...? A Zászló nem működött?
- De, a Zászló működött. Ahogyan működött a Templomosok titkos katonája is, aki magával rántotta a mélybe azt az átkozott lobogót! A seregeiteket pedig éppen most verik ki a várból, sőt, az egész városból! - Mihály már alig tudta visszatartani indulatait. Érezte, tennie kell valamit, vagy szégyenszemre sírva fakad. Kirohant a sátorból, szerzett egy lovat, és elvágtatott a táborozó keresztes lovagok felé.
Tizenegyedik fejezet (végjáték)[]
Shaun Hastings lassan nyitotta ki a szemét. Az első dolog, amit meglátott, Rebecca Crane arca volt. A lány vidáman mosolygott rá, és megszólalt:
- Ébresztő, álomszuszék! Igyekezz felkelni, másnak is kell még az Animus!
- Tudod, Rebecca - válaszolt Shaun a tőle megszokott cinikus hangon -, néha igazán nem értem, mire kell a Rendnek egy olyan személy, akihez képest egy hatéves gyerek értelmi színvonala Albert Einsteinével vetekszik.
A lány válaszra sem méltatta a megjegyzést, hanem visszaült számítógépéhez. Shaun felkelt a futurisztikus székhez hasonlító Animusból, és megnyújtóztatta elgémberedett tagjait. Hosszú ideig ült a gépben, de úgy érezte, megérte. Most már tudja, hogyan szerezhették meg a törökök az irányítást a fél akkor ismert világ felett. A Zászló jelenléte sok mindent megmagyaráz.
Eszébe jutott, hogy nem tudja, mi történt a történelemkönyvek szerint 1456-ban Nándorfehérváron. Ami nem csoda, mert nem igazán foglalkozott a magyar történelemmel. Könyvespolcáról levett egy könyvet, és lapozgatni kezdett benne.
- Hűha, nem hittem volna, hogy van olyan történelmi esemény, aminek utána kell nézned egy könyvben! - csipkelődött Rebecca, Shaun azonban már túlzottan elmerült a nyomtatott sorok között ahhoz, hogy visszavágjon a lánynak.
- Meg is van - mondta halkan, csak úgy magának - 1456, Nándorfehérvár. II. Mohamed szultán a támadó, Hunyadi János és Kapisztrán János a védő, hajózár, áttörés, önfeláldozás, kiszorítás, megvan! Eredmények! Azt mondja, hogy Kapisztrán keresztesei parancs ellenére támadnak, a törökök bekerítik őket, Hunyadi segít nekik, a szultán személyesen harcol, de a magyarok fölényes győzelmet aratnak, a szultán meg is sebesül - hihetetlen, ez a nép még ekkor is íjjal lövöldözött? Törökök visszavonulnak, és nagyjából hetven évig nem is terjeszkednek Európa felé. Hunyadi 1456-ban meghal a pestisjárványban, Kapisztrán szintén, így a keresztes seregek nem vonulnak a törökök ellen. Na, ennek a Kapisztránnak a halálában biztos, hogy az Asszaszinok keze van benne!
- Ha te mondod - vonta meg a vállát Rebecca.
Shaun zavartalanul folytatta:
- A diadal segített megismerni a török hadsereg gyengeségeit - csak nem a Zászlóra gondolnak? -, így a vár 1521-es elfoglalása már nem járt különösebb problémákkal. Nocsak, ez érdekes! Te Rebecca, ezt hallgasd meg: a pápa a nándorfehérvári diadal miatt rendelte el a déli harangozást! Tehát amikor a mai korban meghalljuk délben a templomok harangjainak hangját, a majdnem hatszáz évvel ezelőtti magyarok dicsőséges helytállására emlékezünk!
- Egészen érdekes - mondta a lány, akin látszott, hogy meg se hallotta, mit mondott az előbb társa.
- Szilágyi Mihály pedig segített trónra jutni Hunyadi Mátyásnak, és a törökök ellen harcolt, 1460-ban elfogták, és Konstantinápolyban lefejezték. Vajon mi volt az a fontos feladat, amiről Kapisztrán beszélt?
Shaun eltűnődött a dolgon, majd letette a könyvet. Érdekes élménynek tartotta az Animus használatát is, de számára a könyvek valahogy sokkal többet jelentettek. Felállt, és megszólalt:
- Na jól van, Rebecca, te nem vagy éhes? Én akár egy egész ökröt is megennék!
- Mocskos ragadozó! - vágta rá a megrögzött vegetáriánus Rebecca, de felállt ő is, és követte Shaunt a közeli étterembe.