FANDOM


FANszekció:A tudás hatalma
Nincs feltöltve kép
ÍróErődi Gergely

BevezetőSzerkesztés

A Nap fényesen sütött, a madarak szokott módon, gondtalanul csiripeltek. Az erdő nyugalmas békéjét egyedül a szekerek által kijárt úton haladó magányos utazó zavarta meg. Az akkoriban megszokott módon felfegyverkezve járt: kardot, tőrt, és nyolc-tíz dobótőrt tűzött széles övébe, hátán pedig íj és barna bőrből készült tegez foglalt helyet. Fehér ruhájának nagy részét eltakarta bőrből készült mell-, kar- és vállvértje. Arca nem látszott a csuklyája által vetett árnyéktól. Tempósan, de nem sietve haladt, környezetének legapróbb rezdülése sem kerülte el figyelmét. Így a bokrok halk susogása és a madarak elhallgatása révén nem érte meglepetésként a háta mögött felcsattanó, durva hang:

- Állj, vagy meghalsz!

Megállt, lassan felemelte kezeit, és kissé hátrafordulva szemügyre vette a hang tulajdonosát. Jól sejtette: egy zsoldos közlegény állt mögötte hat-nyolc lépésre, magabiztosan rászegezve számszeríját. Eközben a másik oldalon nagy zajt csapva újabb katonák törtek elő az út két oldaláról. Az utazó visszafordult feléjük. Négyen voltak, mind zsoldosok, három újabb közlegény, és egy tizedes. A tiszt megvetően végigmérte az utazót, majd az egyik mellette álló alárendeltjéhez fordulva így szólt:

- Menj, húzd hátra a csuklyáját! Nem szeretem azokat, akik azt hiszik, így elbújhatnak a törvény szigora elől!

A megszólított azonnal elindult a társai által sakkban tartott ember felé. Mikor odaért, kapkodás nélkül teljesítette a tizedes parancsát. Az utazó álla enyhén borostás volt, szája fölött kis, fekete bajuszt viselt, szintén fekete haja középhosszú volt. Arcvonásai kemények voltak, hosszú, vándorlásokkal és csatákkal teli évek nyomait viselték. Barna szeméből a régi győzelmek dicsősége mellett vad elszántságot lehetett kiolvasni.

Nem hagyta, hogy a katonák sokáig bámulják. Kezével gyors, de erős mozdulattal torkon vágta az előtte álló közlegényt. Az ütés miatt ellenfele torka elszorult, így a katona mozgásképtelenné vált. A vándor ekkor baljával megfogta, és hátrafordulva maga elé fordította. A számszeríjas katona ekkor lőtte ki nyilát, mely társa mellkasában állt meg, megölve őt. Az utazó jobbjával kirántotta a halott tőrét, és a hulla elengedése után az íjász mellébe dobta azt, újabb ellenséggel számolva le. Az éppen összerogyó katonának hátat fordítva látta, hogy a másik két közlegény, a tisztet hátrahagyva, kirántott karddal rohan felé. Egy másodperccel később mindkettejük torkából egy-egy mesterien elhajított dobókés állt ki, melyek azelőtt még az utazó övében pihentek. A tizedes ezt látva megfordult, és rohanni kezdett. Futás közben arra gondolt, hogy két, biztonság kedvéért hátrahagyott társa milyen messzire lehet. A megoldásig nem jutottak el gondolatai. A vándor ugyanis utánaeredt, utolérte, pár lépésre a katonától felugrott, és halálos pontossággal torkába mélyesztette két pengéjét, melyek alkarvértjei aljáról ugrottak elő. A zsoldos már holtan ért földet.

Az asszaszin felállt a holttestről, megtörölte és helyükre húzta pengéit, majd visszatérdelt a halott mellé. Hátára fordította azt, és mialatt lezárta a szemeit, így szólt:

- Nyugodj békében!

Ezután felállt, fejére húzta csuklyáját, és, a Rendjére jellemző nyugodt, de éber figyelemmel, továbbindult az úton. Nemsokára a madarak újra csiripelni kezdtek.

Első fejezetSzerkesztés

A.D. 1541

A asszaszin késő délután érkezett meg a városba. A kaputól néhány lépésre megállt, és szemügyre vette rég nem látott szülővárosát, Budát. A házak, a hegyek, az utcák... mintha semmi sem változott volna távolléte alatt. "Pedig tizenöt esztendőt még a városok is megéreznek", gondolta. Elmélkedését egy dühös kereskedő szakította félbe, aki szekerét próbálta volna elvezetni az utcán, ha "semmirekellő naplopók nem ácsorognának az út közepén". A vándor szó nélkül félreállt, és a szekér továbbhaladása után ő is elindult az emlékei által jelzett úton.

[...]

Az Asszaszin az egyetlen ajtóhoz lépett, és bekopogott rajta. Az ajtón szemmagasságban kinyílt egy kis nyílás, és rövid idő után kérdés csattant mögüle:

- Ki vagy, és mit akarsz?

A válasz meglehetősen különösen hangzott:

- Laa shay'a waqui'n moutlaq bale kouloun moumkine. A sötétben munkálkodom, hogy a fényt szolgáljam.

Beszéd közben bal kezének gyűrűsujját a nyíláshoz emelte. Jól kivehető, gyűrű alakú égésnyom virított a tövében. Erre az ajtón túlról reteszek és zárak nyitásának hangja hallatszott, majd az ajtó kitárult. Fehér, csuklya nélküli Asszaszin-tanonc ruhát viselő alak állt bent. Meghajolt a kint álló férfi felé, és megszólalt:

- Üdvözöllek, testvérem. Mi járatban vagy?

- A vezetővel szeretnék beszélni, ha itt tartózkodik.

- Pillanatnyilag távol van, de hamarosan meg kell érkeznie. Idebent megvárhatod.

- Köszönöm.

[...]

A szobába egy díszes, vezetői Asszaszin ruhát és páncélt viselő, rövid fekete hajú, kis szakállt és bajuszt hordó, barna szemű férfi lépett be. Vizsgáló tekintete átsiklott a fiún, és a másik férfin állt meg. Arca elgondolkodó, majd döbbent örömmel teli kifejezést öltött. Végül, kissé hitetlenkedő hangon megszólalt:

- Gergely... Tényleg te vagy az, Gergely?

- No, csak hogy megismerted a bátyádat, István! - állt fel a megszólított.

A két testvér egymás nyakába borult, és miután elengedték egymást, István azt kérdezte:

- Hát végre hazaértél. Sikerrel jártál?

[...]

- Felteszem, emlékszel az estére, amikor elhagytam Budát.

- Természetesen - felelt öccse keserűen - Minden egyes átkozott percére. Bár el tudtam volna felejteni!

- A múlt hibáiból tanulni kell, nem elfelejteni azokat. Meg nem történtté úgy sem teheted , hát jobb, jelzésnek veszed őket. Ne hidd, hogy nem viseltek meg annak a napnak a történései, vagy hogy már elfelejtettem fájdalmamat. Nem így történt, de mára már túlléptem az érzelmi viharok nagy részén, amelyeket okoztak. Apánk halála több szempontból is figyelmeztetés volt. Először is: a Rend összes tagjában sem lehet maradéktalanul megbízni, árulók minden csoportban akadnak. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez nem vezette társait egyenesen ide, hogy lemészárolhassák a teljes központot! A másik tanulság pedig az, hogy nem szabad alábecsülni a megtört és legyőzött, de el nem pusztított ellenséget! A haldokló fenevad utolsó csapásai olyan sebet ejtettek rajtunk is, amit máig sem gyógyított be az idő, és még a bosszú sem tudta megszüntetni.

[...]

Nemsokára a nyomok egy városba vezettek. Mivel fogalmam sem volt róla, merrefelé járok, megkérdeztem a nevét. Szeged volt az. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzire jártam volna Budától, legalábbis egyedül. Ekkor tudatosult bennem, hogy itt még nem ér véget az utazás, és időben is sokkal hosszabb ideig fog tartani, mint sejtettem. Ennek ellenére nem adhattam föl: nem engedhettem, hogy apánk gyilkosa büntetlenül elmenekülhessen. Szegeden óvatosan kérdezősködtem utána, és megtudtam, hogy egy éjszakát a városban töltött, majd a Török Birodalom fővárosa, Konstantinápoly felé vette az irányt. Ennek hallatára szükséges készleteket vásároltam, és azonnal folytattam utamat, ezzel lefaragva egy napot lemaradásomból.

A valamikori Bizánc városáig eseménytelen utam volt, mivel szereztem néhány útitársat, és a rablók így nem mertek megtámadni minket. A Birodalom hatalmas fővárosában első dolgom volt, hogy felkeressem a helyi Asszaszinok főhadiszállását. Szívesen fogadtak, és mikor megtudták, mi járatban vagyok, felajánlották segítségüket. Természetesen nem csak azért támogatott az egész szervezet, mert én is Asszaszin vagyok: információik szerint üldözöttem - aki, mint ekkor megtudtam, Kántor András volt - a helyi Templomosokhoz csatlakozva egyre fájdalmasabb veszteségeket okozott az Asszaszinoknak. A Templomosok is egyre erősebbek lettek, visszanyerték erejük nagy részét vereségük után, melyet a híres Ezio Auditore mért rájuk nagyjából 30 éve. Célom elérése és a Rend segítése érdekében csatlakoztam harcukhoz.

Öt véres éven át húzódott a hatalmas összecsapás. Nem kerültük az összecsapásokat, hiszen harcosaink képzettebbek voltak az övéknél. A háború a felszín alatt folyt, elrejtve a lakosság és főként a hatalom elől, bár elkerülhetetlenek voltak a nyílt összecsapások is. Végül nagy nehezen győzedelmeskedtünk, a Templomosokat pedig amennyire lehetett, kiirtottuk a városból. A hosszú csatározás hatásaként én pedig megtanultam a török Asszaszinok minden fogását, és a Rend által elismert és tisztelt, tapasztalt Asszaszinná váltam.

Sajnos az áruló András el tudott menekülni bosszúszomjas pengém elől, méghozzá ismeretlen uticéllal. Úgy egy éven keresztül kellett a városban rostokolnom, felderítőket küldve szét a világba, míg végül megtaláltuk őt. A távoli ország, Kína fővárosába, Pekingbe szökött. A lehető leghamarabb utánaindultam egy csoport Asszaszinnal együtt, tehát ezúttal is biztonságban.

[...]

Ezúttal az áruló nem húzta meg magát semmilyen nagyobb városban, viszont állandóan mozgásban volt. Megfordult Egyiptomban, bujkált a görög szigetek között, én pedig a nyomában voltam. Végül a Szentföldön állt meg, és bevárt engem, méghozzá Maszjáf várában.

A nagy múltú erőd méretei lenyűgözőek voltak a mai Asszaszin központokhoz képest. Látszott, hogy akkoriban a Rendnek nem kellett annyira rejtőzködnie, mint ma. A történelem szinte kézzel tapintható volt. Altaïr Ibn-La'Ahad, a nagy Mentor itt töltötte élete legnagyobb részét, a falak pedig a nem kevésbé híres Ezio Auditore emlékét is őrizték... Most azonban már teljesen elhagyatva állt.

[...]

Ekkor András szólalt meg a kapu mellett álló toronyból: "Nocsak, valaki dühösnek látszik. Nem engem keresel véletlenül? Gyere csak, hadd küldjelek az átkozott apád után!" Nem kellett biztasson. Szinte repültem a toronyhoz, majd a hozzátámasztott létrán felmászva egy kis terembe jutottam. Innen újabb létra vezetett fölfelé, amit hamar magam mögött hagytam. Fönt, a torony legfelső termébe jutottam. A kör alakú helyiség egyik oldala nyitott volt, csak oszlopok tartották a mennyezetet. Három nyílás fa pallókra vezetett, melyek messze kinyúltak a mélység fölé. András a terem közepén állt, kivont karddal. Én is kirántottam a kardot, melyet még apánk teste mellől vettem el, és rárohantam, bosszúvágytól fűtve.

Gyűlöletből harcoltam. Öreg hiba ez, de ha az ember egy mélységesen utált emberrel vív, nehezen őrzi meg hidegvérét. Ennek köszönhettem, hogy András szinte játszva hárította legerősebb vágásaimat is. Rájöttem, hogy erős támadásaimmal csak magamat fárasztom, így hát erő helyett az ügyességre és a cseles, nehezen védhető mozdulatokra összpontosítottam. Hosszú ideje vívtunk már, mikor ellenfelem egyszer csak ritmust váltott, és gyors támadásaival hátrálásra késztetett. Rövid idő után azt vettem észre, hogy már az egyik pallón harcolunk. Két védés közt gyorsan lenéztem, hogy megnézem, túlélnék-e egy zuhanást. Szinte megtántorodtam: az erőd egy sziklaszirt szélén állt, a palló pedig e fölé a szakadék fölé nyúlt ki. Egyedül egy kisebb kiugró foghatta volna meg zuhanásomat, azonban az is túl mélyen volt.

Pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva András egy gyors, körkörös mozdulattal kiütötte kezemből a kardot. A penge megpattant a pallón, és forogva zuhant lefelé, egyenesen a kiugró sziklapárkányra. Ellenfelem ekkor gúnyosan felkacagott, és hatalmas erejű, vízszintes vágást indított felém. Az utolsó pillanatban még ki tudtam csapni rejtett pengémet, és hárítottam vele a csapást, de az erejétől elvesztettem egyensúlyomat, és hátraestem a palló mellé. Még mielőtt túl késő lett volna, ösztönösen megfogtam a faalkotmány peremét, ezzel fenntartva magamat. A lendület miatt majdnem hozzávágódtam a deszkák alsó feléhez, ám sikerült megfognom a forgásomat. András eközben a palló széléhez közeledett. Tudtam, ha nem találok ki valamit, eléri, hogy lezuhanjak. Ekkor észrevettem, hogy a deszkák jó része már meglehetősen korhadt. András léptei alatt egy-kettő meg is reccsent. Ez ötletet adott: szét kell törnöm a fákat! Meglendítettem magamat, és amilyen erősen bírtam, belerúgtam a deszkákba, melyeken András állt. Hangos recsegés és ellenfelem megtántorodása volt a válasz - ötletem beválhat! Újabbat rúgtam a fákba, mire néhány darab el is tört, méghozzá pontosan apánk gyilkosának lába alatt. Ettől az hátratántorodott, és hatalmas dobbantással nyerte csak vissza egyensúlyát. Ez volt a végzete. A deszkák kitörtek támaszkodó lába alatt, mire hátraesett, azonban a palló nem bírta el a hirtelen ránehezedő újabb súlyt, és hangos reccsenéssel beszakadt András teste alatt. Hosszú üvöltéssel zuhant a mélység felé.

[...]

Mivel bosszúmat sikeresen beteljesítettem, úgy gondoltam, nincs akadálya hazajövetelemnek. Utamat egyedül Konstantinápolyban szakítottam meg, ahol néhány napos pihenőt tartottam, majd továbbindultam, és szinte megállás nélkül jöttem hazáig.

[...]

- Az jó ötlet. De ha aludnál, akkor gyere, megmutatom a szobádat, ahol egyenlőre megszállhatsz. Később kerítünk neked jobbat is.

- Köszönöm, István.

A folyosón már csak egy-két fáklya égett, az Asszaszinok nagy része is lefeküdt már. István a folyosó közepe táján balra lévő, vendégeknek fenntartott szobába vezette bátyját. A szoba berendezése hasonlított az előzőéhez, de a kerevet helyett ágy állt benne, és a szőnyeg színe is más volt.

- Jó éjszakát, Gergely - szólt István.

- Jó éjszakát neked is, öcsém. Jó újra itthon lenni.

Gergely szokása szerint úgy feküdt le, hogy magán hagyta ingét és nadrágját, a jobb kezén lévő, egyszerűbb rejtett pengét áttette a bal karjára, tőrét pedig párnája alá rejtette. Nem túl mély, de pihentető álma alatt jobb kezét végig tőre markolatán tartotta, hogy bármikor harcra készen felugorhasson.

Első közjátékSzerkesztés

Lassan ébredezett. Különös, bódító fáradtságot érzett. Nem tudta hol van, ki is ő, sőt, testét sem érezte. De nem is hiányolta, mivel azt sem tudta, kéne teste legyen. Nem látott semmit, csak végtelen feketeséget. Hirtelen hangot hallott, mely olyan volt, mintha vastag takarón át érkezne:

- Ébredezik, professzor. Mit tegyek?

A sötétség oszlani kezdett, helyét opálos, gyöngyházfényű fény vette át. Ekkor újabb hang hallatszott:

- Adjon be neki még egy adag altatót. Még nem lenne ideális az ébredése.

Míg az ismeretlen alak beszélt, elkezdte sejteni, hogy létezik a teste, mégpedig éppen fekve létezik. Hirtelen éles, ám gyorsan tompuló fájdalmat érzett, melynek helyét képtelen volt megállapítani, egész testében érezte. Míg a fájdalommal volt elfoglalva, az álmosító bódulat hirtelen visszatért. Megpróbált küzdeni az elalvás ellen, ám az könyörtelenül körülfogta, és visszahúzta az öntudatlanságba.

Második fejezetSzerkesztés

Gergely korán ébredt, öccsét mégsem tudta megelőzni. István tornagyakorlatokat végzett egy tágas, nagy teremben, melyen látszott, hogy gyakorlatozásra alakították ki: fa emelvények, falból kiálló gerendák, kampókról lógó fakorongok alkották a berendezést. Két-három fiatal tanonc éppen a mászást és az egyik emelvényről a másikra való gyors, csak a felállított tereptárgyak igénybevételével való átjutást gyakorolták: gerendáról gerendára ugráltak, a sarkoknál pedig egy ugrás után megkapaszkodtak egy-egy lógó fakorongban, így a lendület körülrepítette őket a sarkok körül, a korong elengedése után pedig újra gerendákon folytatták útjukat. Az Asszaszinok között alapvetőnek számított ez ilyen, a környezetben megtalálható tárgyak igénybevételével végzett gyors haladási mód. Egymás között röviden csak szabadfutásnak nevezték. A terem padlóján vastagon állt a szalma, hogy a gyakorlatlanok ne sérüljenek meg egy esetleges leesés után.

[...]

Az Aréna a "tornateremtől" jobbra a második ajtó mögött helyezkedett el. Egy elkerített küzdőtér, egy magas faemelvény és egy falból kiálló erkélyszerű tákolmány alkotta a tágas terem berendezését, ezeken kívül néhány fegyvertartó állvány, egy kupac szalma és tíz-húsz szalmabábú volt még ott. Két Asszaszin éppen a vívást gyakorolta, ördögi gyorsasággal forgatva kardjaikat. Gergely látta, hogy nem minden mozdulatuk hibátlan, de tudta, ezen a termen kívül szinte soha nem lesz szükségük ilyen magas vívási tudásra. Ám István megszólalt:

- Gyula, lejjebb tartsd a kardod! Mit csinálsz, ha legközelebb megvágja a lábadat?

- Küzdök fél lábon! - kiáltott vissza a megszólított, de megfogadta a tanácsot.

[...]

Eközben a vívók befejezték a gyakorlást, és elhagyták a küzdőteret. Gergely ezt látva öccséhez fordult:

- Régen vívtunk együtt.

István elmosolyodott.

- A számból vetted ki a szót.

- Karddal, megadásig?

- Természetesen.

- Gyerünk!

Gyorsan lecsatolták vértjeiket, ingujjra vetkőztek, majd választottak egy-egy kardot az állványokról, és beléptek a küzdőtérre. Előírás szerint köszöntötték egymást, majd felvették az alapállást.

- Rajta! - kiáltotta István, és neki is rontott bátyjának.

Gergely nem várta meg, míg öccse lendületes támadása eléri őt. Gyorsan felé lépett, beletartotta kardját az alig megkezdett vágásba, és lefelé suhintott pengéjével. István félreugrott, majd gyorsan bátyja felé szúrt, aki tengelye körül megfordulva hárította a támadó mozdulatot. Ezután Gergely gyors ellentámadása következett. Három csapását István hárította, de a negyedik elől egyszerűen leguggolt, így a vágás ereje kibillentette bátyját az egyensúlyából. Ezt kihasználva István bátyja felé vágott, ám az kivédte a támadást, és kissé hátrább lépett. Pár pillanatig csak nézték egymást, majd Gergely támadott. Öccse hárított, majd gyors mozdulattal Gergely kardot tartó keze felé vágott. Az időben észrevette a mozdulatot, és kissé félrefordulva megragadta István jobbját, és gyors mozdulattal ellökte magától. István erre hátraesett, de egy gyors hátrabukfenc után felpattant, és visszatámadott. Percekig folytatták hihetetlen tempójú párharcukat, mikor egyszer Gergely kissé ügyetlenül védte öccse egyik támadását, és az egy gyors, cseles mozdulattal kiütötte a kardot bátyja kezéből. A következő pillanatban kardja már Gergely mellének szegeződött.

- Add meg magad - szólt mosolyogva, kissé lihegve - Most már nincs esélyed.

Gergely nem szólt semmit, hanem hirtelen balra lépett, közben elfordult, és jobb karjával megragadta István kardot tartó kezét, és megcsavarta azt. István kénytelen volt bátyjának háttal fordulni, és elengedni kardját. Ezalatt Gergely bal karjával öccse mellkasához szorította annak balját, és úgy megszorította, hogy testvére mozdulni sem tudott. Ekkor Gergely megkérdezte:

- És most mit gondolsz a párbaj állásáról?

István megpróbált kiszabadulni, de bátyja satuként tartotta.

- Megadom magam! - nyögte végül, mert a szorítástól levegőt is alig kapott. Gergely erre elengedte, mire térdére támaszkodva levegőért kezdett kapkodni.

[...]

Az Asszaszinok izgatott beszélgetésekbe kezdve vonultak ki a teremből. Amikor már kettesben maradtak, Gergely Istvánhoz fordult:

- Sajnálom, hogy saját embereid szeme láttára győztelek le.

- Ezzel nincs semmi bajom - válaszolt öccse komolyan - Nem szabad azt hinniük, hogy vezetőjük legyőzhetetlen. Viszont a tekintélyemet tudja csorbítani, ha felülbírálod a parancsaimat, méghozzá a megkérdezésem nélkül. Nem féltem tőled a vezetői széket, de meg kell kérjelek, viselkedj úgy, hogy tudatában vagy: én vagyok jelenleg a helyi Mentor.

Gergely szintén komolyabb hangot ütött meg válaszával:

- Értettem, István. Megígérem, hogy tiszteletben tartom rangodat.

Egy percig hangtalanul nézték egymást, majd István elnevette magát:

- Azért meg kell hagyni, régen vívtam ilyen jót! Az utolsó cseleddel pedig teljesen lenyűgöztél mindenkit! Hol tanultál ilyen fogásokat?

- Török testvéreink remekül értenek a vívás ilyen cifrázásaihoz, én pedig nem utasítottam vissza, hogy nekem is megtanítsák - mosolygott Gergely.

[...]

Második közjátékSzerkesztés

Ezúttal az ébredés gyorsabban lezajlott. Biztos nem így történik, ha Ők nem így akarják. De még így is beletelt egy kis időbe, míg eszébe jutott, ki is ő maga. A neve... igen, a neve egész biztosan Peter Whitecastle! A többi jött magától: lakhelye London, foglalkozása hivatalosan testőr, viszont mellékesen asszaszin...

Asszaszin! A szó villámként hasított tudatába. Ő egy asszaszin, tagja a titkos Asszaszin Rendnek, mely világszerte állandó csatában van az emberiségért a templomok ellen - nem, ennek semmi értelme. Nem templomok. Mi is volt a szó... Persze! Templomosok! A Templomos Rend ellen küzdenek, akik úgy akarják elérni a békét, hogy minden embert rabszolgasorba döntenek.

Lassan kezdtek visszatérni egyéb emlékei is. Egy küldetés képei: éjszaka, egy reptér, a csapat... A csapat! Kik is voltak benne? Természetesen ő maga, a kijelölt katona. James, a másik harcos, nem mellesleg sofőr. A csapat vezetője, Kate, civilben történész, valamint kiváló mesterlövész. Igor, aki nem is állhatna messzebb az orosz sztereotípiától: kis termetű, nem túl erős, de nincs elektronikai rendszer, melyhez nem értene ösztönös szinten. És az utolsó tag, Elisabeth, nyelvészzseni és orvos.

De miért voltak a reptéren? Valami hangárral kapcsolatos dolog... Igen, titkos templomos raktár az egyik hangárban. Az emlékek újra megindultak. A londoni sejt valahonnan kapott egy fülest, miszerint a templomosok valami nagyon fontos dolgot rejtegetnek egy Heathrow-i hangárban - természetesen ilyen lehetőséget nem hagyhattak ki. A hangárhoz észrevétlenül odajutni gyerekjáték volt, és Igor pár másodperc alatt ki is nyitotta a zárt ajtót. A problémák akkor kezdődtek, amikor behatoltak az épületbe.

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki