Fandom

Assassin's Creed Wiki

Az agnadellói csata

1 322cikk található
ezen a wikin
Add New Page
Vitalap0 Share
Ikonacpl.png
Előző eseményViana ostroma
Következő eseményNiccolò di Pitigliano meggyilkolása
PL Stand.jpg
#Az agnadellói csata
Dátum1509. május 14.
HelyszínAgnadello közelében, Lombardia
KövetkezményFrancia győzelem
Szemben álló felek

Velencei Köztársaság

Francia Királyság

Parancsnokok

Niccolò di Pitigliano
Bartolomeo d'Alviano

XII. Lajos

A seregek összetétele

15-30 ezer ember

30-50 ezer ember

Katonai veszteségek

4-6 ezer sérült, halott vagy hadifogoly

Ismeretlen

Az agnadellói csata egy katonai összecsapás volt a francia erők és a velencei hadsereg között, amely 1509-ben történt Agnadello városában.

A csata egy pusztító csapást mért a velencei hadseregre. Ennek ellenére, Bartolomeo d'Alviano a velencei hadsereg egyik kapitánya, felrázta a férfiakat egy végső megtorlásra.

Velencei hadsereg bevetéseSzerkesztés

„Elesett condottierik lebegnek a sárban körülöttem. A legtöbbjüket már megölték, vagy szétszórták őket a francia lovasság.”
—Bartolomeo d'Alviano.[src]

A középkori Itália hőskorát, a városok küzdelmét a német birodalom ellen, a XIV. században a politikai hanyatlás követte. Az egyes városok, örvendve kivívott önállóságuknak, a béke művei által nyert gazdagságot élvezték és erejüket egészen lefoglalták a belső pártharcok és gyengébb szomszédjaik meghódítása. Körülbelül azt a képet nyújtják, mint Hellas a perzsa háborúk után. Külső ellenségtől egyelőre nem kellett tartaniok, az egyetlen olasz uralkodó pedig, kinek hatalma félelmessé válhatott volna reátok nézve, a pápa, ugyanakkor külföldre, Avignonba tette át székhelyét és némileg külföldi hatalomnak, a francia királyságnak befolyása alá jutva, elvesztette azt az összeköttetését az olasz nemzeti lélekkel, melynek oly nagy része volt a közösen kivívott diadalokban.

Csakis ez az állapot magyarázza meg egyrészt Itália feltűnő haladását iparban, kereskedésben, műveltségben, mi szinte Perikles korára emlékeztet, másrészt az egyes városokban, különösen Firenzében pezsgő és egyre új alkotásokat létrehozó politikai életet. Lassankint az egyes városok területe kikerekedett; államok fejlődtek és azokban határozott alkotmányos irány vált túlnyomóvá. Milánóban az örökös katonai tyrannis, Velencében az oligarchia, Firenzében, mint egykor Athénében, a demokratai. Az egyházi állam, melyet 1360 körül Albornoz bíbornok magyar segítséggel újra szervezett, megmaradt választási monarchiának.

A francia járőrök megtámadásaSzerkesztés

„Az a három csapat, mely megtört minket, még mindig Agnadello külvárosában járőrözik. Irányítottak bennünket és ennek következtében megsérültünk. Ezek elzavartak minket!”
—Bartolomeo d'Alviano.[src]

A régi nagy köztársaságok között Genua áldozatául esett örökös belső zavarainak és milánói, majd francia felsőség alá jutott, régi versenytársa pedig, Pisa, Firenze előtt volt kénytelen meghajolni. A kisebb fejedelemségeket és respublikákat sorban elnyelték a nagyobbak; azon tényezők, melyekkel az olasz politikának számolnia kellett, megfogytak; az egész politikai élet egyszerűbb, könnyebben áttekinthető lett. A XV. század vége felé, Mátyás korában, az olasz diplomatai nagymestere, Medici Lorenzo, Firenze ura, Itáliát egy jól hangolt hangszerhez hasonlította, melynek négy húrja a nápolyi királyság, az egyházi állam, Firenze és Milánó. Ezeknek az államoknak egyensúlya – az első, melyet az európai történet ismer – biztosította a félsziget békéjét. Velence ezen alakulásban nem foglal helyet. Tengeri hatalma, gyarmatai a dogék városát szinte világpolitika követésére utalják, melynek határai messze túlesnek a meglehetős szűkkörű olasz viszonyok keretén. Velence volt egyúttal az egyetlen olasz városi állam, mely köztársaság létére is bizonyos legitimitással dicsekedhetett, mert a többi valamennyi csak a császári hatalom bukásának, tehát forradalomnak köszönte önálló, független létét,

The Ruse.JPG

Bartolomeo "megadja magát" a franciáknak.

Csupán egy része volt a félszigetnek, melyet, bár földrajzi helyzete legjobban elválasztja a hegyentúli királyságoktól, története, intézményei hasonlóvá tettek a nagy európai országokhoz és mely soha nem szűnt meg szerepelni a dinasztiák küzdelmeiben. Nápoly, melyet az olaszok röviden Regnónak, királyságnak neveztek, nemcsak ezáltal állott közel a szárazföldi államokhoz, hanem egész belső berendezése, alkotmánya által is. Olasz földön csak itt uralkodott a hűbéres nemesség, csak itt nem jutottak önállóságra a városok. Az az évezredes hagyomány, hogy e földi paradicsom fölött mindig idegenek uralkodjanak, most sem szűnt meg. A normannokat a Hohenstaufok váltották fel, ezeket a francia Anjouk, majd a szigeten a spanyol aragonok. Miután Nagy Lajos kísérlete, ez örökséget a magyar koronához kapcsolni, nem sikerült, hosszas küzdelmek után a két királyság ismét egyesült, aragon, spanyol uralkodók alatt. Nagy Alfonzó és fia Ferrante, Mátyás király apósa alatt gazdag, hatalmas, dicső volt ez a királyság: de azért szinte folytonos volt benne a pártharc és lázadás. Az Anjouk, majd ezek örökösei, a francia királyok, nem mondtak le jogukról, és különös, hogy épen ott, hol a király és főnemesség kezében van a hatalom, egyre forradalmi, bizonytalan, csak erőszakkal fenntartható az egész állapot.

Mihelyt a francia korona megerősödött, készült arra, hogy igényeit fegyverrel is érvényesítse. VIII. Károly 1494-iki hadjárata e szempontból csak folytatása volt azon régebbi hadjáratoknak, melyeket a német, francia, aragon és magyar uralkodók örökösi joguk kivívására Itália földjére vezettek. Még annyiban is merő középkori, a mennyiben a király e hódítást csak bevezetésül tekintette egy nagy, dicső keresztes hadjárat megindítására és a keleti császárság megújításáról ábrándozik. Eszközei részben már újkoriak, gondolkodásának módja merőben középkori, a lovagregények eszméivel telített. A különbség csak abban áll, hogy régebben csak családi ügy volt ez a hódítás, hisz az Anjouk nem tartoztak a Capetek uralkodó ágához, most pedig az egységes, központosított Franciaország királya vette kezébe az ügyet és ez által államivá tette. Nem is magában a tényben állott VIII. Károly fellépésének korszakos volta, hanem a fellépés következéseiben.

Harc a falubanSzerkesztés

„Mi voltunk a legjobbak, de a vihar még ránk vár! XII. Lajos seregei visszatértek.”
—Bartolomeo d'Alviano.[src]

PL Memory VyingForTheVillage.jpg

Az ostromlott város, Agnadello.

Régebben az európai államok családja külön csoportokra oszlott, földrajzi fekvés és történeti hagyományok szerint és e csoportok csak valamely általános, különösen egyházi eszme hatása alatt érintkeztek egymással szorosabban és tartósabban. A keresztes háborúk hatalmas közös vállalatát nem szabad mértékül venni; az ilyen erőfeszítés mégis csak rövid ideig tartó, többnyire bizonyos eseményekhez fűződő vala. Különben pedig szinte külön életet éltek nyugaton Anglia és Franciaország, délnyugaton a pyrenéi félsziget államrendszere, középen Németország s Olaszország, északon a skandináv országok, keleten hazánk és Lengyelország. Oroszország, különösen a tatár hódítás óta, épen nem tartozott az európai politika tényezőinek sorába. A római szent birodalom még legnagyobb kiterjedése és hatalma rövid éveiben sem bírt valódi kapcsolatot, érdekközösséget létesíteni köztük.

Most ellenben Olaszország földje hosszú időre küzdőterévé válik majdnem az összes európai hatalmaknak. A két nagy román nemzet, a francia és a spanyol, mindegyik százados küzdelmek után csak ekkor jutva egységes állami léthez, dinasztikus érdekekből kiindulva igyekszik; hatalmas körébe vonni azt az országot, mely akkor nemcsak kertje, hanem kincstára is volt Európának. De mint a Valoisk és aragonok Nápolyra, úgy tartott igényt a római császár majdnem az egész félszigetre, mely névleg soha sem szűnt meg birodalmi hűbér lenni. E nagy legitim hatalmasságok mellett megjelennek, nem annyira mint politikai, hanem annál inkább mint katonai tényező a svájciak győzhetetlen, zsoldos csapatai, melyek hol az egyik, hol a másik bérlőjük szolgálatában özönlik el a hegyeik aljában elterülő gazdag síkságot. Ezen közvetlen érdekelt feleken kívül Magyarországot akkori aléltságában is odavonta a császárhoz vagy Velencéhez való viszonya, Angliát pedig Franciaországgal való ellentéte. Tisztán világi ügyben, mert a pápa az akkori számításokban csak mint fejedelem szerepel, először jönnek létre nagy európai coalitiók.

VIII. Károly visszavonulása után Nápolyban ismét helyre állott az aragon uralom, a többi olasz állam pedig folytatta addigi apró-cseprő viszályait s hadakozásait. Az egyensúly újabb megbontása ismét Franciaországtól indult ki.

XII. Lajossal, ki 1498 áprilisban követte a trónon a gyermektelen Károlyt, a Valoisknak orleansi ága jutott uralomra. Ez az ág pedig, már a XV. század eleje óta, a Viscontiakkal való összeköttetése révén, jogot tartott Milánó birtokára. Lajos mindjárt fel is vette a két Szicília királyának, Milánó hercegének címét. Első céljául Milánó elfoglalását tűzte ki, hol Lodovico Moro, ugyanaz, ki a franciákat az aragonok ellen behívta Itáliába, mint bitorló, erőszakos uralmával különben is nagy elégedetlenséget okozott. Ez bizonyos erkölcsi alapot is adott a támadásnak. Számos milánói menekült tartózkodott udvarában, köztük Trivulzio őrgróf, a híres hadvezér.1 Hadi készületei mellett nem hanyagolta el a diplomáciai siker előkészítését sem.

Először is a lehető legfélelmesebb vetélytárssal, a spanyol Ferdinánddal lépett szerződésre, melyben az aragonok nápolyi dinasztiája nem volt biztosítva, A pápát, VI. Sándort, lekötötte az által, hogy fiát, Cesare Borgiát Velence hercegének nevezte ki. Velence különben is ellensége volt a «szerecsennek» (Moro), ki a törökökhöz fordult, hogy azok foglalkoztassák a köztársaságot. Miksa császár maga is igényt tartott volna Milánóra, mint birodalmi hűbérre, azonkívül házassága Sforza Biankával őt a milánói herceg természetes szövetségesévé tette. De ő épen szerencsétlen háborúba bonyolódott a svájciakkal, kik ugyanakkor (1499) szakadtak el a birodalomtól és kiket XII. Lajos titkon segített.2 A kantonok tíz évi szövetségre léptek a francia királlyal, ki nekik évenként 84,000 frankot fizet és ágyúkat ad háborúikhoz, azonfelül pedig még minden kantonnak külön évi 2000 frankot. Ezért aztán a franciák, jó pénzért, mindenütt szabadon toborozhatták Európa legjobb gyalogságát. Moro magára maradt; a török távol volt és Fridrik nápolyi király maga is adó és hódolat felajánlásával igyekezett lefegyverezni a francia királyt. Firenze semleges maradt. Így a milánói herceg nem támaszkodhatott másra, mint saját erejére és asztrológusainak kedvező jóslataira.

Lajos király maga Lyonban maradt, seregét Trivulzio vezette az Alpeseken át Olaszországba (1499 aug. 13.). Állott ez 1500 lándzsából (lovag és csatlósai), 5000 svájciból, 4000 könnyű gascon és ugyanannyi francia gyalogosból. E hatalommal Moro nem szállhatott szembe. Népe, melyért sokat tett, melynek jólétét mindenképp előmozdította, elfordult tőle. Sírva búcsúzott el palotájától, Németországban keresvén menekülést és segítséget. Kincseit 25 öszvérre rakva, magával vitte. Híve, Bernardino da Corte, kit ő emelt ily magos polcra, aztán kardcsapás nélkül átadta a fellegvárat. Ennyi gazságért kapott sok pénzt,3 100 lándzsának lett vezére és sok más kegyben s kiváltságban részesült. De oly gyalázattal és haraggal fogadták még a franciák is, hogy mindenkitől kerülve, mint egy vészes fenevad, mindenütt káromló szitkokkal fogadva, szégyenétől, lelkiismeretétől üldözve, nemsokára bújában meghalt.4 Lajos csak most jött át, fényes bevonulást tartott, elengedte a Lodovico Moro által kirótt adók nagy részét és biztosítottnak tartotta uralmát, annál is inkább, mert Trivulziót rendelte helytartójául. Genua is meghódolt, a francia király ura volt felső Itáliának.

Csakhamar azonban ismétlődött a franciák nápolyi tapasztalata. A francia hódítást nagyon elősegítette, hogy Trivulzio a guelf párt régi, elismert feje volt, de most, midőn uralomra jutott, annál erősebben támadt ellene a herceghez hű ghibellinek haragja. Az olasz közvélemény ismét a franciák ellen fordult. Midőn Morónak sikerült Miksa császárt a svájciakkal kibékíteni és a hegyi lakók egy részét zsoldjába fogadni és hercegségébe küldeni, már 1500 elején hozzá pártolt a legtöbb város. Trivulzio kivonult Milánóból, hova Ludovico nagy öröm közepet tért vissza, alig öt hóval távozása után. Csak néhány vár maradt a franciák kezében, mert azok, a kik nekik átadták azokat, féltek a herceg bosszújától, ha kezébe kerülnek.

A döntés a svájcziak kezébe került. Mindkét táborban volt csapatuk; harcolnak-e majd egymás ellen; ha nem: melyiket hagyják cserben? Mialatt Ludovico Novarát védte a franciák ellen, a francia zsoldban álló svájciak megnyerték azon honfitársaikat, kiket a herceg toborzott. Most a szövetség tanácsa azt határozta, hogy vagy mind jöjjenek haza, vagy egy részre álljanak. A burgundi lovagok és a német landsknechtek is elvették a francia pénzt. Így Lodovico magára maradt és midőn koldusbarát ruhában menekülni akart, elfogatott. (1500 ápr. 10.) Loches várába vitték fogságba, nem sokkal később pedig testvérét, Ascanio bíborost, kire Milanót bízta, a szomszéd Bourgesba. A francia uralom ismét helyreállott s Trivulzio keményen éreztette bosszúját a ghibellinekkel. Az előkelők fejeit kitűzték a palotára. De saját katonáit sem kímélte, halálra ítélte azt, ki egy tyúkot lopott, felakasztatta, a ki egy leányt ölelt az utcán. A svájciak kivették jutalmukat; hazamentökben még elfoglalták Lugano és Bellinzona városait és így kezükbe kerítették a Sz.-Gotthardon átvezető útnak könnyen eltorlaszolható lejáróit. E hódításokból alakult az olasz Svájc, a mai Tessin kanton.

Milano egyelőre biztosítva volt; a francia király Nápolyra fordíthatta figyelmét. Már 1500-ban megkötötte katolikus Ferdinánddal a granadai szerződést, melynek értelmében Nápolyon megosztoznak. Lajosnak jut a főváros, Terra di Lavoro és az Abruzzók, a spanyoloknak a két déli félsziget: Apulia és Calabria. A francia és spanyol királyok, nem nézve a gyalázatot, azt a gonosz tervet koholták, hogy Fridriket megfosztják királyságától, s hogy ezt nem királyok, hanem rablók módjára megosztják egymás közt. A kettő közt még a francia a menthetőbb. De Ferdinándnak rokona volt a nápolyi király, ki annyira bízott benne, hogy segítséget kért tőle a török ellen. Ez a sereg akkor is ott állott nápolyi területen, Gonzalo de Cordova vezérlete alatt.

Hogy állhatott volna ellen a gyönge Fridrik ennek a szövetségnek, melyet VI. Sándor pápa is teljes erővel támogatott? A főnemesség mindig ellene volt; a városok szerették, de áldozatokat érte nem hoztak. A szerencsétlen király feloldotta alattvalóit a hűség esküje alól és a franciákkal megegyezett: ha egy fél év alatt nem szerezhet sereget, elmegy Franciaországba. Soha többé nem volt serege, dicstelenül bukott el az aragonoknak az az ága, melyből Mátyás király neje származott.

Valóban megrendítő ezen nápolyi dinasztiának bukása. Egy emberöltő sem múlt el, mióta Ferdinánd hegemóniát gyakorolt Itáliában, mikor Lorenzo Medici csak a király lovagiasságába vetett bizalma által menthette meg hazáját és családját. Leánya, Beatrix, Európa egyik első trónját osztotta meg Hunyadi Mátyással. Milánóban is nápolyi nő uralkodott. Most Beatrix, kit Ulászló, miután már általa elnyerte a magyar trónt, eltaszított, Ischiába vonult vissza, oda jött a milánói elűzött hercegasszony is. A viszonyok változását mutatja, hogy a magyar királynak a francia király rokonságából választottak feleséget. A XV. század közepén egyszerre emelkedett Francesco Sforza és Alfonso által a két dinasztia, most egyszerre dőlt romba.

Nehéz volt megosztozni a közös zsákmányon. Az osztozó szerződés nem szabta meg pontosan a határt. Minthogy a franciák sokkal számosabban voltak, Gonzalo de Cordova először védelemre szorítkozott. «Oly háború ütött most ki, melyben legfényesebb világításban tűnt ki a két nemzet lovagias erénye. Itt voltak azon hősök, kiket látott Ariosto, midőn Rinaldóit és Rodrigóit kezdte megénekelni. Volt a franciák közt sok, kik, ha csatát emlegettek és tán kedvezőtlen szélben voltak hajón, kiszállottak és három nap alatt száz francia mérföldet tettek meg, hogy megérkezhessenek. Ott volt Bayard is, ki azon nap óta, midőn elbúcsúzott anyjától, ki távozásakor átadta neki kis erszényét és szívére kötötte az Isten tiszteletét, igazságot, szolgálatkészséget és bőkezűséget, egy napig sem tért el e négy erénytől. Valahányszor elhagyta szobáját, imádkozott és senki se hallotta soha, hogy dicsérte volna magát.

Midőn egyszer 15,000 aranyat nyert zsákmányul és más követelte azt jogtalanul, először törvény előtt bebizonyította jogát, de midőn a másik azt mondá: «Szerencsés volnék mindenkorra felével,» neki adta felét, és kísérőinek a másikat. Élete tiszta, szíve helyt áll minden veszélyben, lelkülete szelíd. A franciákhoz hasonlítanak a spanyolok, de úgy, mint a költeményben a keresztyén lovagokhoz a mórok. Fejük Gonzal de Cordova, kinek kócsagját mindjárt az első csatában a tusa közepén látták, igazi vezér. Nem törődött azzal, ha oly spanyolokat, kik gyalázatos feltételeket fogadtak el, agyonütött a többi, mint elvetemedettet, de azt nem tűrte, hogy egy békén elvonuló ellenségtől elvegyék arany láncát, maga utána vágtatott a rablónak egész a tengerbe.

Így szólott: inkább szelídítenék meg oroszlánokat, mint asturiaiakat, de megszelídítette. Gyalogsága oly emberekből állott, kiket bűneik miatt nem tűrt meg a spanyol föld. De ő királyukhoz hűkké, egymás közt dicsvágyókká, ostromban és védelemben fáradatlanokká, csatában félelmet nem ismerőkké tette őket. Ő találta fel a spanyol, olasz és német gyalogság legyőzhetetlen egyesítését egy csatarenddé és azok élén, kik másfél századon át diadalra vezették e sereget, melyet ő alkotott, méltán áll ő, mint «a nagy kapitány».6

Egészen a párbaj szabályai szerint mentek végbe ezek a mérkőzések; máskor ismét hadi cselben vetekedtek. A franciák voltak előnyben, de a spanyolok megtartották még váraikat. A franciák gőgje, kik az olaszokat megvetették, ezeket a spanyolok részére hajtotta. Mai napig is az olasz nemzet egyik legnépszerűbb hőse az az Ettore Fieramosca, a ki ott Barlettánál, tizenkét társával legyőzött párviadalban ugyanannyi franciát. Végre spanyol és német segédcsapatok értek Gonzalóhoz. Terranovánál nyílt csatát nyert, melyre hírnökök által hívta meg egymást a két sereg. Majd Cerignolánál (1503 ápr. 28.) döntő ütközet ment végbe. Mint első a francia-spanyol nagy csaták közt, megérdemli, hogy bővebben írjuk le.

Gonzalo véget akart vetni Barletta ostromának és kivonult a franciák elé. A forróság már tikkasztó volt Apulia lapályán, több katona meghalt szomjan, bár a vezér az Ofanto folyón átmenve, megtöltette a tömlőket. A gyalogok könnyítésére, minden lovas által nyeregbe vétetett egyet, maga is maga mellé vett egy német zsoldost. Megérkeztek Cerignola kastélyához és a domb alatt, melynek szőlőskertjeit árok választotta el a síktól, tábort ütöttek, sáncot ástak, felállították az ágyúkat. Nemsokára megérkeztek a franciák is Nemours herceg vezérlete alatt. Ő másnapra akarta halasztani a csatát, de alvezérei szemére lobbantották e késést, s hogy nem tudja felhasználni a franciák harci tüzét. Így késő este határozta el a csatát. Serege 500 lovagból, 1500 könnyű lovasból és 4000 gyalog Svájcból és Gasconból állott, Gonzalo serege 1800 lovast, 500 könnyű lovast, 2000 spanyol és 2000 német gyalogot számlált. Bármennyire el volt csigázva a két sereg, megfeledkezett minden fáradságáról és csatát óhajtott mindenki.

A nagy kapitány előre küld egész lovasságát az ellenség tartóztatására. A kopár földön sűrű porfellegeket kavart fel a lovak lába, az ágyúk füstje még nagyobbította a homályt, a sűrű gaz elrejt a védő árkot. A spanyolok lőportára légbe röpült. Jó előjel, kiálts vezérük, nincs már szükségünk lőporra, ez győzelmünk fáklyája Nemourst, ki lovassága élén a németek ellen indult, megállította az árok és a mint átjárót keresett, halálos golyó érte. Ez alatt a többi francia sereg is odaért. De a németek visszalökték őket alabárdjaikkal, s oldalba fogta őket a spanyol puskások tüze. Sokan elestek közölök, vezéreik elhullottak vagy fogságba estek. Mire beállott az este – egy félóráig tartott az egész csata – 3–4000 francia fedte a csata terét. Teljes volt a győzelem. Mintegy előre veti árnyékát a század későbbi nagy csatáira. A franciák hősies, de meggondolatlan bátorságával szemben a spanyolok kitartó vitézsége és nagyobb hadtudománya jut diadalra.

Gonzalo felhasználta diadalát. Már május 14-én bevonult Nápolyba, csak Gaeta maradt a franciák kezében. A Pyrenéek aljában, Roussillonban is szerencsésen folyt a háború a spanyolokra nézve. XII. Lajos most újabb erősítést küldött Nápolyba.

A spanyoloknak az egész háború alatt nagy hasznára volt a velenceieknek, kik a királyság keleti tengerpartjának több várát bírták, hathatós támogatása. Viszont a franciáknak nem ártott semmi annyira, mint kétségbeesésük az első vereség után. Alig van nemzet, mondja Tubero, mely oly kislelkűen tűri a balsorsot és kétségbeesésében oly gyorsan átengedi ellenének a győzelmet.»8 Az olyan ellenséggel szemben, minő a nagy kapitány volt, keveset használt Bayardnak és társainak vitézsége, melyet különösen a Garigliano melletti csatában tanúsítottak.

Körülbelül azon a ponton, hol most negyven éve, Garibaldi harcaiban szintén eldőlt a királyság sorsa, állott akkor egymással szemben a két sereg. A spanyol kisebb volt, de vezére sok ezerrel fölért és gyaloga is különb volt a franciánál; a franciákat betegség tizedelte, soraikban általános volt a lázongás, mert vezérükben, Gonzaga Ferenc mantuai őrgrófban, mint idegenben nem bíztak. December 29-én a spanyolok megtámadják a Gariglianón át vezető hídnak feléjük néző, megerősített fejét. A harc általános lesz és végre is a franciák vereségével végződik. Bayard szinte egymagára hagyatva védte egy darabig a hidat. Sokan kardcsapás nélkül megszaladtak, a nagy kapitány nem üldöztette őket. Foglyaival, mi akkor nagy ritkaság számba ment, jól bánt, soknak még útravalót is adott. Ezzel a háborúnak vége szakadt. Lajos nem akart még több francia vért áldozni Nápoly birtokáért. 1.800,000 koronányi kárpótlásért a bloisi békében lemondott jogairól. Ugyanakkor megegyezett Miksával is, ki 240,000 koronáért ráruházta Milanót mint birodalmi hűbért. E szerződést családi összeköttetéssel is meg akarták erősíteni. Úgy határozták, hogy az akkor négy éves Károly, Miksa és Ferdinánd unokája, nőül veszi majd Lajos kis leányát, Claudiát, vele kapja majd Burgundiát és Bretagnet, Ferdinándtól pedig Nápolyt örökli. Ez az egyezség, ha végrehajtják, igaz, hogy helyreállítja a békét, de nemcsak Olaszországot darabolja fel, hanem Franciaországot is. (1504.)

Különben sem volt olyan a kor, hogy a kötött egyességeket más is biztosította volna, mint az aláírás meg a pecsét. A hatalmak érdeke, mihelyt egyszer birtokvágyuk fel volt keltve, nagyon is sok ponton ütközött össze.

Épen azon időben, midőn a második francia hadsereg átvonult Rómán, hogy Nápolyba törjön, meghalt VI. Sándor pápa (1503 aug. 17.).9 A pápai szék betöltése, azon hatalomnál fogva, melyet az egyház feje Itália ügyeiben gyakorolhatott, fontos kérdéssé vált franciákra, spanyolokra egyaránt.

A pápa halálát Tubero, maga is apát, e szavakkal beszéli el: «Midőn ez a fenevad, Cesare, ez a szörnyeteg, több éven át így dühöngött, és magát minden népnél hírhedtté tette gonosztetteinek nagyságával, és az, a mit rabolt, már nem fedezte költségeit, mert mint egyebet, a pénzt is tékozolta, elhatározta, hogy el tesz láb alól két bíborost, ki különben is szembeszállott bűneivel és kik nagy gazdagság hírében állottak, azon célból, hogy javaikat elkobozhassa. Minden gyanú elkerülése végett őket a pápával együtt hívja meg ebédre, a bíborosoknak szánt nemes bort megmérgezi és a pohárnoknak, ki erről mit sem tudott, meghagyja, hogy ebből a borból csak az illetőknek töltsön. Véletlenül a pápa, kinek házában volt a lakoma, hamarabb jött, mint a többiek és szomjában azt kérdezi: Melyik bort készítették elő a vendégeknek? Erre a szolga a megmérgezett bort adja neki, mert Cesare senkit sem avatott be gonosztettébe. A bor ízlett a pápának, ételt is kért hozzá, többször is töltetett magának belőle, nem félve mérgezéstől, mert a szolgában feltétlenül megbízhatott. Ez alatt a bíborosok azon tanácskoztak, elmenjenek-e a lakomára, vagy kimentsék-e magokat? De mivel tán még veszélyesebbnek látszott az elmaradás, mint az elmenés, mert különben gyilok vár reátok, mégis csak megjelentek, de előbb ellenszert vettek be a méreg ellen. Mikor mind helyet foglaltak, a valencei herceg, ki szintén bevette az ellenszert, jó kedvvel elkezdett lakomázni és maga is ivott abból a borból, hogy a cardinálisok ne féljenek tőle, annyira sóvár volt halálukra. De mivel a szolga a mérgezett borhoz mindig tiszta bort töltött, a méreg hatását egyre csökkentette, úgy, hogy az csak a pápát, ki tisztán itta, ölte meg, a többi vendég és velük a pápa fia is betegség árán kikerülték a halált.»10

Cesare tetteit elfogulatlanul, szinte tetszéssel beszéli el Machiavelli, úgy mint egy természettudós előadná egy királytigris garázdálkodását, de a többi kortársnak erkölcsi érzülete mégis fellázadt az ellen, hogy ember, fejedelem kövessen el ily tetteket. Még alig volt húsz éves, 1498-ban, midőn megölette tulajdon bátyját, Jánost, és pedig a közhit szerint azért, mert féltékeny volt reá nővérük, Lucrétia szerelme miatt. Azóta mintegy ő a trónörökös, a pápaság egész erejét különösen jövedelmeit lefoglalja, hogy magának mentől nagyobb birodalmat biztosítson. Francia pártfogással, egyházi pénzzel aláveti magának a Romagna kisebb fejedelemségeit, Forlìt, Faenzát, már Bologna és Firenze ellen is próbálkozik, de végre meg kell elégednie a Romagna birtokával és herczegi címével (1501). Mind ebben hadviselése alig különbözött az akkor szokásostól és a pápák közt sem VI. Sándor volt az első, ki törvénytelen fiainak fejedelemséget szerzett. De az már egyéni, hogy Faenza fiatal urát, az alig 18 éves Astorrét, gyalázatosan, természet ellen feláldozta bujaságának és aztán megölette, és hogy időközben Rómába menve, mint Burkard pápai titkár elbeszéli, elzáratta Sz. Péter utcáját, oda hozatott hat embert és azokra hajtóvadászatot tartott. Mert a hasznot hajtó kegyetlenségnek és cselnek még lehet politikai vagy aesthetikus védelmezője, de a merő, brutális emberkínzásnak csak nem.

A következő évben véghez vitt tetteit így mondja el Macchiavelli: Cesare nagy sikerei és összeköttetése a franciákkal felkeltették a vele addig szövetséges urak, az Orsinik, a perugiai Baglionek, a fermói Oliverotto és a Citta di castellói Vitellik félelmét. Megegyeztek egymás közt, hogy korlátot vonnak a pápa fiának nagyravágyása elé. Közben Borgia Urbino ura, Guidobaldo di Montefeltre ellen fordult, ki addig legügyesebb kapitánya volt, őt megfosztotta birtokától és futásra kényszerítette. Az urbinóiak ragaszkodtak urukhoz és a szövetségesek támogatásában is bízva, visszahívták Guidobaldót és elűzték Cesare őrségeit. Cesare még nem készült el a háborúra, megegyezést keresett az elpártoltakkal, biztosította őket, hogy csak a részökre hódít és bár gyanújukat nem olthatta ki, mégis rábírta őket, hogy menjenek vele Sinigaglia ellen. Mikor e várost elfoglalta, magához hívta és elfogatta őket (1502 decz. 31.). «A ki nem áll bosszút, méltó arra, hogy mindig megsértsék» volt egyik fő elve. A foglyokat megölette, birtokaikat megszállotta.11 Ennek hírére aztán a pápa elfogatta Rómában Orsini bíbornokot, a család fejét, lerontatta házaikat, elfoglalta váraikat és városaikat. A bíborost a börtönben megmérgezték.

A pápa és fia urai voltak az egyházi állam területének, oly mértékben, mint előbb senki. A Colonnák és Orsinik azelőtt annyira hatalmas pártjai meg voltak semmisítve, a bárók porba omlottak az állam feje előtt.

De minő eszközökkel érték el ezt a czélt! VI. Sándort és fiát a renaissance alakjaihoz szokták számítani és emléköket némi ideális dicskörrel körülvenni, mert szépek, erősek, buják, ravaszok voltak, mert sokat költöttek szép ruhára, építésre és képekre. Mintha mindez nem férne meg a legnagyobb barbársággal, mintha minderre, hasonló környezetben, nem lett volna képes bármely vérengző néger vagy mongol király. Hisz maga a pompa is inkább barbár dolog, mintsem a műveltség jele. Az aesthetikának ez a túltengése nemcsak az erkölcsöt sérti, hanem a történeti érzéket is. Ugyan mi köze van e szép gonosztevőknek Perikleshez vagy Caesarhoz, Platóhoz vagy Ciceróhoz? Még sem vagyunk annyira, hogy szinte minta gyanánt állítsuk oda a barbár vérontást, a csalárdságot és a kéjvágyat, egy szóval azt, mi állati az emberben. A természet állapotának tán megfelel. Mióta hit, erkölcs van a világon, annak csak gyalázat lehet a neve, megvetés a díja.

A pápa és fia eredményeiket elsősorban a franczia királylyal, a lovagság díszével való szövetségöknek köszönték. Így az egyházi állam ereje egyúttal a franczia befolyást is szolgálta. Az volt a kérdés, megmarad-e ez, ha új pápát választanak. Még fontosabb azonban az a kérdés: ki lesz majd az egyházi állam ura: az egyház feje-e vagy Cesare Borgia?

Cesare kezében volt az Angyalvár és a pápa kincse, zsoldosaival tele volt a város, de ő maga beteg volt a döntő időben. Mint ő maga mondá Macchiavellinek, ő azt hitte, hogy meggondolt mindent, mi történhetnék atyja halálakor, mindenre talált orvosságot, csak azt az egyet nem gondolta meg, hogy akkor maga is halálos beteg lesz.12 Betegsége alatt minden felbomlott, az Orsinik ismét mutatkoztak Rómában, Urbinóba, Perugiába visszatértek a régi urak.

És a mi mindennél fontosabb, a bibornokok az irtóztató nyomás és félelem alól fölszabadulva, magok vették kezökbe az ország igazgatását.

Először az öreg Piccolomini bibornokot választották meg, III. Pius név alatt, midőn ez meghalt (1503 okt. 18), spanyol és franczia párt egyiránt megegyezett Julian de Roverében, az egész collégium legerélyesebb tagjában, IV. Sixtus pápa unokaöcscsében, kiről még VI. Sándor is elismerte, hogy szavának embere.

Cesare, midőn felgyógyult, elhagyatva látta magát. A pápa biztonságot igért ugyan neki, de midőn Cesare eltávozott Rómából, visszahivatta s felszólította őt, adja át várait, különben azok Velenczének esnek martalékul. A herczeg tiltakozott, mire a pápa őt elfogatta és mindaddig fogva tartotta, míg várait ki nem szolgáltatta. Mégis vége volt, mihelyt nem állott mögötte atyjának tekintélye és hatalma. Azontúl közönséges kalandor, ki Nápolyban, Francziaországban keresi a szerencsét és végre Navarrában, Viana városa ostrománál találja a halált (1507 május 12.). Tettei, hatalma, bukása egyaránt megragadták az emberek képzeletét. Ha szemügyre veszszük a herczeg történetét, látjuk, mily nagy alapjait vetette meg jövendő hatalmának. Nem is adhatnék fejedelemnek jobb tanácsot, mint az ő tettei példáját. És ha nem volt is sikere, nem az ő hibája, hanem a sors rendkívüli és ritka rossz akarata.

Az előbbi pápa alatt más volt a névleges és más a tényleges uralkodó; más az egyház feje és más az elszánt politikus és hadvezér, II. Juliusban – ezt a nevet vette fel Julian – ezen különböző tulajdonságok teljesen egyesültek. Csak ruhája volt papi, de egész lénye katonás, uralomra termett. A jámbor, rövid életű III. Piusról azt mondták, hogy kész lett volna városait a római császárságnak átadni és a maga részére a lelki uralommal beérni; Julius alatt az askesis és lemondás eszméiről nem lehetett szó. Egész lénye csupa tűz és türelmetlenség. Vasari elbeszéli, hogy mikor Michel Angelo a pápa megbizásából megfestette IV. Sixtus kápolnáját, Julius nem bírta bevárni, hogy a por leszálljon, úgy lepleztette le.14 Ha valami gondolat nagyon foglalkoztatta, mint maga bevallá, belehalt volna, ha ki nem mondja. A mellett állhatatos, jelleme hajthatatlanságában nagy elődjeinek, a Gergelyeknek és Miklósoknak példáját tartva szem előtt. Méltán viselte czímerében a tölgyfát.15 Azt a «genuai hitet», azaz megbízhatlanságot, melyet Tubero szemére vet, csak Cesareval való elbánásában tanusította, s még e nehéz helyzetében sem szegte meg szavát. A mellett műveltségében korának fia. Jártas a tudományokban, különösen a történetben, pártfogója a tudósoknak és művészeknek, ő kezdte meg Szent Péter templomának építését, takarékos és a mellett nagylelkű. Raphael által festett képén látjuk a tisztes, tüzes szemű aggastyánt, hosszú szakállal, gondolkozó arczczal. Egész erős lelkét egy szenvedély hatotta át: az uralom vágya. Csakhogy ennek méltó tárgyat talált az egyházi állam új megalapításában.

Ismét volt tehát oly pápa, ki erkölcsi tekintélyre is támaszkodhatott. Ezt Julius teljes mértékben fel is használta, de csupán politikai czélok elérésére. Ily értelemben benne kell látnunk a renaissance igazi pápáját.

Cesare bukása után Velenczével gyűlt meg a baja, mely nem akarta kezéből kibocsátani a patrimonium Petri területén szerzett városokat. Franczia segítséggel megtámadta Bolognát, az egész terület legnagyobb városát, melynek ura, Bentivoglio János, szinte függetlenné tette magát a szentszéktől. Maga vezette oda seregét, bár előbb soha sem fordult elő, hogy római pápa, «mint a ki azelőtt inkább levelekkel, mint fegyverrel harczolt», keresztyének ellen hadat viselt volna és ezért nagyon meg is szólták. De ő, makacs létére, megvetvén az emberek véleményét és a maga lelkiismeretét, és inkább világi fejedelemnek mint lelkésznek tisztében járva el, rövid idő alatt elfoglalta Bolognát. (1506 nov. 11.)

A genuai pápával szinte vele született a harag Velencze ellen. Ezt a haragot a köztársaság túlkapásai élesztették és Macchiavelli is, Firenze követe, ki szülőföldje ellenségét látta Velenczében, nem szünt meg azt táplálni. Csakhogy maga a pápa gyenge volt a hatalmas köztársasággal szemben, szövetségesétől, a franczia királytól pedig eltérítette az a kemény bánásmód, melyben az Genuát részesítette. A genuaiak ugyanis 1507 elején egy festő vezetése alatt fellázadtak, ledöntötték Lajos király czimerét és nyolcz néptribunus alatt demokratikus kormányt rendeztek be. De ellenállásra nem volt elég erejök, a francziák 1507 ápr. 28-án ismét bevonúltak, a felkelés vezéreit lefejezték és súlyos adókat róttak a városra. Azonfelül a polgároknak várat kellett építeniök, melylyel a francziák féken tarthatták őket. A nagy kikötőváros függetlenségének vége volt. A pápa nem segíthetett rajta, mert a spanyol király épen akkor megújította szerződését XII. Lajossal, kinek unokahugát vette nőül és a két uralkodó közt igen barátságos viszony jött létre. Különben is a királyok és nemesek már közös érdeket láttak a büszke, gazdag, polgári köztársaságok megalázásában.

Nem sokkal később Genua régi versenytársa, Pisa, hosszú védelem után kénytelen volt megadni magát Firenzének (1509 jun. 8-án). A két köztársaság sorsa annyiban kapcsolódott össze, a mennyiben Pisa, a genuai mozgalom támogatása által, elvesztette a franczia pártfogást, mely addig megoltalmazta. Előkelő gazdag lakosai elköltöztek, idegen uralom alatt a város régi virágzása csakhamar elfonnyadt. A firenzeiek 100.000 aranyat fizettek Lajosnak és ugyanannyit Ferdinándnak, hogy ne háborgassák hódításukat. Így az olasz városok nem szüntek meg egymást marczangolni akkor, midőn a félsziget északnyugoti része már a francziákat, déli része pedig a spanyolokat uralta.

Ezekhez csatlakozott most, mint harmadik követelő, Miksa, a római király. Az volt a szándéka, hogy elmegy Rómába és felveszi a császári koronát. Gyűjtött is sereget, de a velenczeiek kijelentették, hogy csak úgy engedik átvonulni területükön, ha kevés kisérettel és nem nagy sereggel jő. Minthogy érkezését sem a francziák, sem a pápa nem nézték volna jó szemmel, Miksa abbanhagyta vállalatát. Megelégedett azzal, hogy Trientben, 1508 febr. 4-én ünnepélyes körmenetet tartott s felvette a választott római császár czímét. Némikép szabadulás volt ez a római pápa befolyása alól, de mindenesetre lemondás a német királyok legszebb, világraszóló jogáról.

Az, új császár a velenczeiekkel akarta éreztetni haragját, de azok hatalmasabbak voltak nála. Nemcsak, hogy átvonulását megakadályozták, hanem még örökös tartományaiba is beütöttek és hetven várát elfoglalták. A köztársaság hatalmasabbnak bizonyult a keresztyénség első uralkodójánál, de ez a sikere csak növelte az ellene már rég lappangó irigységet és féltékenységet,

Midőn a nyugoti olasz partvidék régi nagy kikötője tönkrement, magára hagyatva egy régi versenytársa által, már a legnagyobb európai államok szövetsége készen állott, a legnagyobb kereskedő respublicának: Velenczének megbuktatására.

Régen szegény halászkunyhókból állott e város. De megnövesztette kereskedése és hadi szerencséje. «E korban hetvenkét aranyos tornyú templom körül, a három jó karban tartott csatorna mentén, palota állott palota mellett, mind kirakva fehér vagy tarka márványnyal. Közönséges emberek is diófaágyon aludtak, zöld selyem függönyök mögött, ezüst-edényből ettek, aranylánczokkal és gyűrűkkel pompáztak. Itt fizetett vámot árúiról a kelet és nyugot, mielőtt kicserélte, sok nagy sziget és derék város kapta innen kormányzóját.»

Évenkint húsz-harmincz nagy állami gálya, melyeket a nobilik vettek bérbe, hajózott régi szokás szerint részint Alexandriába és a Fekete-tengerbe, részint Afrikába és nyugotra. Keletre rezet és kénesőt vittek Magyarországból, német aczélt, olasz timsót, saját országukból bársonyt, posztót, tükröket és üveget. Mindegyik hajó terhe 100.000 aranyat ért.16 Kairóban volt a főpiacz. «Oda hozta a mekkai karaván a Molukk szigetek fűszereit, Bengália selymét, Ceylon fahéját, Malabar borsát, India fensíkjának drágaköveit és festékeit, Bahrein és a perzsa öböl drágagyöngyeit. Mind a Rialto csarnokaiba került.» Innen a nyugoti népek szállították ezeket haza.

Nyugatra ismét más árúkat vittek. Francziaországot ők látták el arany lánczokkal, a buzgó Spanyolországot viaszgyertyával, egész nyugatot üveggel. Belső-Afrikában velenczei fátyolban jártak Timbuktu hölgyei. Innen hozták az aranyat, Malagából selymet, ugyanonnan és Angliából a gyapjút. Több mint 3000 hajót foglalkoztatott e kereskedés.17 Egész keleten a velenczei zechinók voltak a forgalom főtényezői.

A századok folyamán nagy szárazföldi birtokok is hatalma körébe jutottak. Velenczei kormányzókat uralt a hajdan hatalmas Verona, Padua és Vicenza, a doge Dalmáczia királyságát elkeseredett harczok után végre is elszakította a magyar koronától. Az utolsó bonyodalmak alatt az egyházi állam és a nápolyi birodalom partjain is megvetették lábukat. Hatalmuk nyomasztó volt a császárra, a pápára és a spanyol királyra egyaránt, a franczia király is kihivónak érezte büszkeségüket, mióta mint Milano herczege szomszédjuk volt. Midőn alkudozásokat folytattak Cambrayban XII. Lajos és Miksa megbizottai, egymás közt megegyeztek, sőt közös szerződésre is léptek, «a törökök és Velencze» ellen. (1508 decz. 10.) Elsorolták, hogy a köztársaság károsította a szent római birodalmat és a Habsburg házat, a nápolyi királyt, a milanói herczeget és másokat, mindenütt zsarnoki módon szerezte meg és tartja fen uralmát. Velencze szárazföldi birtokait régi igényeik szerint osztották fel; az egyház, a császárság, Ausztria, Nápoly és Milanó, mindegyik nyert volna egy bizonyos részt. A magyar királynak, ha a szövetséghez áll, a dalmát és horvát városokat igérték, melyek egykor koronájához tartoztak. Cyprus szigete Savoya herczegének volt szánva. Miksa már arról álmodozott, hogy egészen lerombolja a tengerek királynőjét.

A pápa kész örömmel csatlakozott hozzájok és elhatározták, hogy XII. Lajos ápr. 1-én maga fogja megtámadni Velenczét, ezután a pápa kiátkozza a várost és ez által Miksát feloldja az iránta csak az imént vállalt kötelezettség alól. Mily nehézségbe került e nagy hatalmakat egy közös czélra egyesíteni a török ellen, kinek napról-napra félelmetesebb lett a hatalma! E nagy rabló hadjáratra egyetértettek mindannyian. Csak Portugallia királya, Nagy Emánuel küldött a török ügyben követeket Rómába, de ott kinevették, mint ki nem ért politikához és másoknak akar tanácsot adni.

Ezt a cambrayi ligát egy ideig teljes titok fedte. Lajos király biztosította Velenczét, hogy ott ellene nem határoztak semmit. A pápa, ki az egyház javait vissza kivánta szerezni, de nem akarta a franczia hatalmat még túlnyomóbbá tenni, békét ajánlott, ha visszanyeri Faenzát és Riminit. De a tanács, Trevisani Domokos felszólalása után, ki kifejtette, hogy tönkre kell mennie azon államnak, mely enged jogából, megtagadta a pápa kivánságát. Bíztak a szövetségeseknek annyira elütő érdekeiben, melyek valódi együttműködést nem engednek. Nem ismerték eléggé a gyűlölet és önzés összetartó erejét.

A franciákat nemcsak a politika, hanem a nemes emberek természetes gyűlölete a virágzó polgárság ellen, vitte a háborúba. Már 1504-ben mondták Macchiavellinek, «hogy e halászokat megint vissza kell űzni a lagunákba, halászni». A franczia hirnök a velenczei tanácsnak háborút izent «életre, halálra, tűzzel, vassal, vizen és szárazon, míg elvesztették azt, mit másoktól elragadtak.» A doge azt felelte, hogy kár volt a királynak a pápára hallgatni. Isten fog dönteni köztük. Április 27-én a pápa kiátkozta a velenczeieket, ha huszonnégy nap alatt vissza nem adják az elfoglalt birtokokat.18 A tanács a pápa ellen a jövő conciliumra hivatkozott és erélyesen készült a háborúra. Biztak abban, hogy az ész végre is győzni fog a nyers erő fölött, s hogy győzelem esetén Itáliát felszabadítják a barbároktól. Nem rendítette meg őket többféle szerencsétlenség, mely akkor a várost érte. Az arsenál, e páratlan fegyverraktár, elégett, egy gazdag pénzszállítmánynyal megrakott hajó alámerült. Azt beszélték, hogy az Isten anyját látták a tengeren, egy fán ülve, a mint háromszor mondta: «sírj ország. (Terra fles). Seregök 1500 olasz, 1800 görög és albán könnyű lovasból, 18,000 zsoldosból és 12,000-nyi militiából állott. A köztársaság hagyományos politikája nem engedte, hogy ily nagy sereget egy vezérre bízzanak. A fővezér az öreg megfontoló Pitigliano volt, de mellette Alviano, merész és gyors vállalkozású férfiú vezette a gyalogságot és bírta a főtekintélyt. Messze szárnyaltak reményei, három nap alatt Milanóban akart lenni. A királyt megkötözve akarta Velenczébe vinni. Zászlóján Velencze szárnyas oroszlána, a mint egy sast tép szét.

A francziák gyalog serege ápr. 15-én ment át az Addán. Nemsokára megjött a király is, az egész sereg 28,000 emberből állott. Pitigliano visszavonult, a fedezet vezérletét Alvianora bízva. Ez a francziák közeledtekor elfogadta a csatát, segélyért küldve a fővezérhez. Pitigliano nem vett részt a csatában. A francziák kitünő tüzérsége és a svájcziak vad rohama döntött. A velenczei sereg megsemmisült, Alviano is fogságba került. A zsoldosok már nem akartak harczolni, Mestreig, Velencze közelében, meg sem állottak. Ez a vailai, vagy agnadellói csata (1509 máj. 14.) egy csapással megfosztotta Velenczét majdnem egész szárazföldi birtokától.

Most vérszemet kapott a többi szövetséges is. A pápa, Ferdinánd, a ferrarai herczeg, a mantuai őrgróf, mindegyik elfoglalta a köztársaság birtokaiból, a mi keze ügyébe esett. Miksa Feltre-t és Bellunót kerítette kézre. Magyarországot különösen az tartotta vissza, hogy Velencze különben ellene zúdítja a törököt. Inkább közvetítő szerepet vitt. Azt remélték, hogy Velencze talán önszántából vissza fogja adni Dalmácziát. De mit ér az oly országnak politikája, melyben tehetetlen király foglalja el a trónt, szűkkeblű önzés környezi azt.20 Velenczének a magyar határon fekvő birtokai elpártoltak. Frangipáni Kristóf gróf elfoglalta Pisinót és Duinót Istriában.21 Triest és Fiume városai a császári sast tűzték ki és Miksa oltalma alá állottak. De Magyarország nem kapta meg Dalmáciát sem jószerével, sem erőszakkal.

Ezalatt a velenczések belátták, hogy nincs reményük fegyverrel csikarni ki a diadalt. Alkudozások által akarták elleneiket szétválasztani. Ferdinánd ki volt elégítve, mihelyt a köztársaság átadta neki birtokait Nápolyban: Otrantót, Brindisit, Monopolit stb. A pápát rettegésbe ejtette a franczia hatalom, s mihelyt a velenczések felajánlották neki az egyházi állam régi birtokait, reményt nyujtott arra, hogy feloldja őket az átok alól. XII. Lajos is visszatért, mihelyt elfoglalta, a mit a szerződés neki szánt: Bresciát, Bergamót és Cremonát. Miksa oly rosszul gazdálkodott, hogy nem fizethette seregét és annyi csapatja sem volt, hogy megszállhatta volna a magokat megadó városokat. Egy vicenzai párthíve, Lionardo da Dressina, foglalta el részére Paduát. A mint ez aztán előnyomult Treviso városához, a népnél ellenállásra talált. Egy Márk nevű varga nagy zajjal kivitte a piaczra Velencze zászlóját, mindannyian Sz. Márk nevét kiáltották, kijelentve, hogy nem ismernek el más urat. Nagy része volt ebben a magyar király követének, ki épen akkor útjában Velenczébe ott tartózkodott és bátorította a népet, hogy maradjon hű.

Ugyanazon város, melynek vitéz védelme Nagy Lajos ellen másfélszázad előtt megmentette Velenczét, most is fordulatot adott a háborúnak. Gritti András már julius 17-én visszafoglalta Paduát. A nagy szorúltságban hatáson kívül helyezték azt a törvényt, mely velenczei nemesnek megtiltotta, hogy a szárazföldi háborúban résztvegyen. A mantuai őrgróf foglyul esett és Padua visszafoglalására magának a császárnak kellett síkra szállania. De a nép ragaszkodása a régi uralomhoz fényesen mutatkozott most a veszélyben. Bayard, ki résztvett e háborúban, mondá, hogy sehol a földön nem szerettek annyira uralmat, mint ezt, az urak nagy igazságossága miatt. Nem oldhatta fel egy szerencsétlen csata a több század óta köztük és Velence közt létrejött érdekközösséget.

Padua ostromára hatalmas, valóban császári sereget gyűjtött össze Miksa, mintegy 50,000-re tették harczosai számát. Maga is kitünt személyes bátorsága és ügyessége által, különösen az ágyúk kezeléséhez értett. De a hatvan lábnyi magas, ötszörösen megerősített falakon kívül 176 fiatal nobili és 10,000 vitéz védte a várost, ki megesküdött, hogy halálig fog küzdeni. Soha sem volt fontosabb ostrom Itáliában, felé fordult minden szem. Az aláaknázás nem sikerült, a felrobbanó akna az ostromlókban tett nagy kárt. Midőn a német zsoldosok ostromra készültek és a császár felszólította a franczia lovagságot, hogy leszállva vegyen részt, Bayard ezek nevében azt felelte: csak nem küzdhetünk egy sorban vargákkal és szabókkal. A német lovagokkal készek lettek volna együtt harczolni. Ezek ismét azt mondták, hogy ők csak lóháton kötelesek harczolni. Az ostromot abban kellett hagyni és a francziák magaviselete nagyon feszültté tette a viszonyt királyuk és a császár közt. Ezután inkább csak guerilla harcz folyt, irtózatos kegyetlenséggel. A németek borzasztó kínokkal végezték ki a kezökbe jutó parasztokat, sőt kutyáikat is betanították, hogy keressék föl a rejtőző nőket és gyermekeket. Miksa vezére, anhalti Rudolf, egyenes parancsot kapott tűzzel-vassal pusztítani. A masanói barlangba több mint kétezren menekültek a vidékből, férfiak, nők és gyermekek, az odaérkező katonák tüzet raktak a barlang nyilása elé és a szerencsétlenek mind bennfuladtak. Valóban mi sem jellemzi jobban e kor hadviselését, mint egyes lovagias személyek és tények csillogása az általános hitszegés és kegyetlenkedés sötétségében.

Általában véve Miksával szemben már fölülkerekedett a köztársaság. Frangipani Kristóf legyőzte ugyan seregöket Verménél és elfoglalta Castelnuovot és Raspruchot, de Trevisani Angelo, velenczei hajósvezér csakhamar visszavette Fiumét és Triestet is megtámadta. Legnagyobb segítségére Velenczének az volt, hogy a pápa 1510 február 24-én feloldotta az átok alól. A büszkeségében megtört város most nagy engedményeket tett a pápának, egyházi hatósága ügyeiben is.

A köztársaság ugyanis, mint önálló birodalom, nagy mértékben gyakorolta a kegyúri jogokat és az üresedésbe jövő egyházi javadalmak betöltésénél lehetőleg mellőzte a pápai kanczelláriát. Midőn Julius így kiterjesztette a római curia intézkedéseinek körét, nem gondolhatott arra, hogy alig egy évtized múlva minő támadás fog keletkezni a római egyház egész alkotmánya ellen.

Neki mindvégig megengedte a sors, hogy tisztán világi, politikai céloknak szentelhesse erejét. Velencze megalázása után annál erőseb állást foglalt Itáliában a diadalmas franczia király.

II. Julius római pápa, látva, hogy Velencze vereségének egész dicsősége, és méltán, XII. Lajos franczia királyra száll; aztán liguriai elmével nem tűrve a nyugalmat; zokon véve és félve a maga és a római egyház pusztulását, ha külföldi igen hatalmas királyok fegyverrel nyomják el Itáliát, meg aztán tudva azt is, hogy a pápai felséget inkább a kincsek és a keresztyén királyok ostobasága tartják fenn, mint a vallásnak és az ő életének szentsége: azt kezdte eszében forgatni, mikép szabadíthatná fel és biztosíthatná a franczia szolgaság ellen. A barbárok ellen, így nevezte a francziákat, nemcsak a velenczeiekkel szövetkezett, hanem más barbárokkal is, a svájcziakkal. Schinner Máté sioi (wallisi) püspök 15.000 gyalogost toborzott ott részére. Katholikus Ferdinándot megnyerte az által, hogy teljesen átengedte Nápolyt; Miksával, akkor a francziák szövetségesével, nem sokat kellett törődnie.

A harczot Estei Alfonso, Ferrara herczege, Borgia Lucrécia férje ellen indította meg, ki szövetségese volt a francziáknak. A ferrarai herczegek pápai hübérek, Modena és Reggio fölött is uralkodtak, az adót pedig megtagadták. Igazi oka azonban az volt, hogy az Esték nem akartak elállani a franczia barátságtól. «Ezért aztán megfeledkezett arról, hogy az Esték nemzetsége emelte Ferrarát, mely falu volt, Itália legszebb városává (Tubero). A pápa ismét személyesen viselte a háborút, elment Bolognába, hogy maga intézhessen mindent.

Ha az egyház feje beáll hadvezérnek, nem csuda, ha a világi fejedelmek meg egyházi eszközökkel küzdöttek ellene. A franczia király zsinatra hívta össze püspökeit, kik Toursban ki is mondták, hogy a pápának nem szabad világi okokért hadakoznia, s ha megteszi, azok, kiket megtámad, törvényesen védekezhetnek. Egyúttal megerősítették a pragmatica sanctiót és a baseli zsinatnak a pápaság hatalmát megszorító határozatait s eleve is semmisnek mondták ki a leendő kiátkozást. Erre az volt a pápa válasza, hogy a franczia követeket kiutasította Rómából, a franczia cardinalisoknak pedig eltiltotta a távozást.


Borgia Lucrétia mint Estei Alfonso felesége. Az érem 1503-ban készült, s talán Philippino Lippi (1460–1505.) műve. Mint Lucrétiának Bembo velenczei költőhöz irott leveléből kitünik, ettől származik a hátlap körirata s ábrázolásának eszméje: Amor bekötött szemekkel egy babérfáhomelyen nyilvesszői is függnek, s nyila elszakadt ideggel, s azonkivül néhány hangszer. (Friedländer). 26/25-ede az eredeti nagyságnak. A berlini királyi éremgyűjteményben.

Még nevezetesebb az a terv, melylyel Miksa császár termékeny agya foglalkozott. A francziák, kikkel még szövetségben állott Velencze ellen, a pápa ellen általános zsinatot akartak összehívni Pisába, az egyház reformja végett. Ezen a tisztán politikai conciliumon mi könnyű lesz keresztülvinni II. Julius letételét! És aztán ki legyen a pápa? A császár maga akart az lenni; a keresztyénség két legfőbb méltóságát fején egyesíteni, az egyháznak még mindig óriási segédforrásait az ő czéljára felhasználni. Mert ha nem is volt folytonos pénzzavarai és ebből következő politikai megbizhatatlansága miatt valami nagy tekintélye, humora nem hagyta el soha. «Jó, hogy az Úristen maga kormányozza a világot, mert helytartói: egy részeges pap, meg egy szegény zergevadász, ugyan rossz karba hoznák.» Az egyházi és világi ügyek akkori teljes összezavarodásában lehetőnek látszott neki, a mi lehetetlen. Udvari bankárát, az augsburgi Fugger Jakabot több izben is felszólította, adjon neki kölcsön 300,000 aranyat a cardinálisok megvesztegetésére. A bankár tisztábban itélt, mint a császár. Ilyen kalandos vállalatra nem akarta koczkáztatni jó aranyait.

Egyelőre a pápát nagyobb veszedelembe hozta a franczia fegyver, mint mindezen messzemenő, de kevéssé gyakorlati tervek. A francziák Bentivoglioval együtt eljöttek Bologna ellen; a svájcziak ellenben, kikre számított, otthon maradtak. Maga erejére hagyatva kellett kiállania az ostromot mindaddig, mig a spanyol és velenczei segítség meg nem érkezett. A döntő az volt, hogy a maga részére birta nyerni Bologna polgárságát, mely büszke volt arra, hogy a pápa rábízza magát és ezért letett régi pártoskodásáról, viszont pedig az ostromlók még sem feledték el, hogy az egyház feje ellen harczolnak. A mint felszabadult a pápa, még télen folytatta a hadjáratot, Mirandola ellen ment, hogy onnét férkőzzék a megerősített Ferrarához. Nem ijesztette az öreg, beteg főpapot sem a zord időjárás, sem a francziák ágyuzása, melynek sátra ki volt téve. Egy izben Bayard csaknem elfogta őt és csak úgy menekülhetett, hogy kiugorva zsölye-székéből, maga segített felvonni maga mögött a dobogót. Végre a vár, melynek árkaiban befagyott a víz, megadta magát és a vár úrnője, Trivulzio leánya, meghódolt a győztesnek. Akkor is oly türelmetlen volt a pápa, hogy nem várva be, míg az eltorlaszolt kaput megnyitják, felhuzatta magát a falra és úgy jutott be a várba.26

Csakhamar megfordult a koczka. Ferrara herczege szerencsésen védekezik, a francziák nagyobb erővel lépnek fel, a pápa elveszti hódításait, Bologna is fellázad. Másrészt Pisában megnyilik a zsinat, öt bibornok foglalt mégis állást a pápával szemben. Julius állhatatos maradt a balsorsban is. Tudta hogy nemcsak az olasz közérzület áll az ő részén, hanem a francziák túlsúlya ellen számíthat a többi hatalom támogatására. Firenzét kiátkozza, mert területén megengedte a törvénytelen zsinat összehivását. Ezzel szemben maga hivott össze zsinatot Rómába, a Lateránba, 1512 áprilisra. A nagy pártoskodás okozta, hogy nem is tárgyalták sem a papok erkölcseinek javítását, sem a keresztyén név ellenségeinek megtörését.

Fontosabb volt ennél, hogy a maga részére birta nyerni a spanyol királyt. Megizente neki, hogy vagy egész erejével segítse őt a francziák ellen, vagy legyen elkészülve Nápoly elvesztésére. Mert vagy az történik, hogy a francziák Milanót is elvesztik, vagy pedig, ha legyőzik a pápát, az övék lesz Itália Nápolylyal együtt. A spanyol király elhatározására, a kétségtelen politikai érdek mellett, nagy hatással volt a birodalmában mindenütt a pápa mellett erősen nyilatkozó katholikus érzület. Így vonta a pápa szenvedélye és tettereje másodizben is Itália földjére a nagy európai hatalmak politikáját és fegyvereit.

A pisai zsinat összeült ugyan, de a nép hangulata is ellene fordúlt és csakhamar dísztelen véget ért Milanóban, hová áttették. Hogy is foganatosíthatták volna a reformot azok, kikre Guicciardini itélete szerint, legjobban ráfért volna a reform. Lajos király belátta, hogy a pápát sereggel lehet csak legyőznie. Itáliában mindenütt megrendült uralma, már Lombardiát is megtámadták a svájcziak. Azon zászlót vitték maguk előtt, mely alatt egykor leverték Vakmerő Károlyt, Burgundia herczegét. Bár Milanóig előnyomultak, maguk nem mehettek semmire az erősítések ellen és nagy sietéssel visszatértek hazájukba, hogy tavaszszal nagyobb erővel folytassák a háborút.

A velenczeiek és spanyolok is elkészültek. Először Brescia ostromához fogtak és be is vették. A francziák más hódításai is veszélyben forogtak. Ekkor új vezért küldött királyuk, unokaöcscsét, a 23 éves Gaston de Foixt. A fiatalság első heve lelkesítette, sokan még nem is biztak benne, szeme lángolt, ha kardjához nyúlt, hölgye színeit viselte karján. Először Bolognát mentette fel egy merész és váratlan hadmenet által, majd Brescia ellen fordult. Nedves, csúszós volt a föld; a fényes lovagság, vezére példáját követve, mezitláb indult a rohamra. A sereg csak 12.000 emberből állott, de benne volt a lovagság virága. Bayard volt először fenn a bástyán. Veszélyes sebet kap, de nyomába lépnek boszúvágyó társai. Vakmerő támadással rontottak a franczia lovagok a velenczések tömött sorainak. Öldöklés volt, nem csata. A szép győzelmet gyökeres rablás követte, 3700 szekérrel vitték el a zsákmányt a városból. Csak Bayard maradt itt is hű magához, minden bajtól megvédte azon családot, melyhez szállásolták. E család hálája tanúsítja, mennyire kivételes volt akkor az ilyen eljárás. Életirója szerint Brescia ostroma volt a francziák bukásának oka: oly nagy zsákmányt nyertek, hogy többé nem kívántak harcolni.

E győzelmek felbátorították a milanói gyülést. A pápát makacsság miatt elitélték és legatusokat küldtek az egyházi állam igazgatására. Végzéseik végrehajtására Gaston most ismét délnek indult a spanyolok ellen. Útközben hallja, hogy Miksa császár már kibékült a szent ligával és hazatérésre szólította fel a német landsknechteket, kik serege egyharmadát tették. Ez még jobban siettette. Ravenna ostromához fogott és a spanyolokot ez által akaratuk ellenére csatára kényszerítette. (1512. ápr. 11. husvét vasárnapján.) A két sereg azon csatornák egyike mellett foglalt állást, melyek a vidéket barázdálják. Egy spanyol úr meglátja Bayardot és átkiált: Kegyelmed az? akkor 2000 emberrel többet ér a tábor. Csak egyszer békében mulathatnánk együtt! A francziák és német zsoldosaik egyszerre támadták meg a spanyoloknak egy töltés által védett állását, melyet húsz nagy ágyú és 200 fali puska erősített. Negyven franczia gyalog-kapitány közt 38 esett el e rohamnál. A ferrarai herczegnek tüzérsége nagy kárt tett a spanyolok lovagjaiban, úgy, hogy ezek elhagyták védett állásukat és kirontottak, magukkal rántva a gyalogságot. A franczia lovagság győzött, de a nehéz fegyverzetű spanyol gyalogság nagy veszélybe hozta a hosszú lándzsás, de különben védtelen landsknechteket. Nagy dühhel folyt a harcz. Beszélik, hogy a spanyolok, miután elvesztették karjukat, még fogaikkal harczoltak. A németek segítségére ront most Gaston de Foix és eldönti a csatát. A mint az üldözéshez fog, halálos seb éri. Nem volt, ki felhasználja a véres győzelmet. A sereget eddig is csak személye és szerencséje tartotta össze, most megszünt benne minden fegyelem.

A ravennai vereség híre két nap múlva ért Rómába. A bibornokok békét tanácsoltak a pápának, de a velenczei és aragoniai követek emlékeztették szövetségesei segélyére. A pápa értesült a franczia sereg rossz állapotáról és új spanyol sereg érkezéséről s elhatározta a háború folytatását. A sioni bibornokot megbizta, hogy toborozzon 12.000 svájczit, vagy még többet. A concilium megnyitásához már megérkeztek a spanyol, angol, olasz és magyar főpapok. Május 3-án volt az első gyűlés, melyben 83 püspök vett részt. A pápa a consistoriumban felolvastatta a francziák békefeltételeit és elvetette azokat, XII. Lajost pedig felszólította, bocsássa szabadon Medici bibornokot, kit a ravennai csatában elfogtak.

Felső-Itáliában 20.000 svájczi egyesült a velenczei sereggel. A francziáknak el kellett hagyniok a Pótól délre eső vidéket. Csak még Bologna maradt kezeikben, Riminit, Cesenát és Ravennát elfoglalta a liga serege. Midőn pedig Miksa új parancsot intézett a német zsoldosokhoz, hogy hagyják el a franczia tábort, nemcsak Bologna veszett el, hanem Milanót is cserben kellett hagyni. A lázadó pórok kiszabadították Medici bibornokot, a schismatikus zsinat feloszlott. Genua újra felkelt. Lombardiában Lodovico Moro fiát, Miksát kiáltották ki herczegnek. De országát megnyirbálták szövetségesei. A svájcziak ekkor foglalták el a Ticino felső völgyét, a mostani Tessin kanton nagy részét és a felső Adda völgyét, a Valtellinát. A pápa pedig Parmát és Piacenzát vette birtokába. Genua külön doget választott s megszünt minden kapcsolata Milanóval.

A mint Julius egymásután vette e hireket, csendesen elolvasta, azután felemelkedett és udvarmesterének mondá: «Győztünk, győztünk!» «Javára váljék szentségednek» válaszola ez térdelve. «A ti javatokra és minden olasznak és minden hűnek javára, kiket Isten arra méltatott, hogy megszabadítsa őket a barbarok igájától.» Bologna követei jöttek, egyszerűen aranyláncz nélkül, bocsánatot kérve. Eljött Estei Alfonso is, hogy felszabaduljon az egyházi átók alól. Fáklyák és örömtüzek égtek a városban, a Péter-templomának oltárpalástot adott azon felirattal: II. Julius Itália felszabadulása után. Boldogsága tetőpontján állott, remélte, hogy nevét örökre fentartja e tette.

De minő felszabadulás volt az Olaszországra nézve, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a liga most az olasz műveltség központját, Flórenczet támadta meg fegyverével.

Ez a köztársaság VIII. Károly hadjárata óta legalább névszerint mindig megmaradt a franczia szövetségben. Ezen külső politikájával kapcsolatos volt az annak befolyása alatt belsejében végbement nagy változás, az tudniillik, hogy a Medicieket elűzték és helyreállították a nép uralmát. A nép nevében Soderini Péter vitte a kormányt, mint zászlós, (Gonfaloniere). Oly férfiú volt, ki egyszer nyilvánosan felszólította az alatta működő 300 tanácsost, mondják meg: elébe tette-e valaha érdekét a város hasznának, ajánlotta-e valaha barátjait a törvényszéknek? II. Julius már a pisai concilium miatt fenyegette a várost; főellenségük, Medici bibornok főszerepet vitt a pápa seregében. Most azt követelte a pápa, hogy a város lépjen be a ligába, tegye le Soderinit hivatalából és hívja vissza a száműzötteket. A köztársaság nem fogadta el e feltételeket, sőt pénzzel sem volt hajlandó magát megváltani, bár nem igen volt előkészülve védelemre. A liga serege megindult Flórencz ellen, vele járt Medici bibornok. Újra felszólítás jött, hogy fogadják vissza a Medicieket és távolítsák el Soderinit, aztán a polgárok birtokának és a város alkotmányának nem lesz bántódása. A nagy tanács kész volt visszafogadni a Medicieket, de Soderinit nem volt hajlandó feláldozni. A zászlós kijelenté a tanácsban, hogy méltóságát nem erőszaknak vagy cselnek, hanem a nép akaratának köszöni. Ha a világ minden királya egyesül is, hogy lemondásra birják, nem mondhat le. Csak akkor mond le, ha a nép teszi le, mely kinevezte. Elhatározták, hogy életüket és vagyonukat áldozzák érette.

A liga serege elfoglalta Prato városát és feldúlta. A spanyolok kegyetlensége még felülmulta a bresciai kegyetlenséget. Most a rettegés hatott Flórenczben. Mind több hadi váltságot követelt a liga és Soderini nem volt képes ellenállani. Különben is ellene fordultak az előkelő családok ifjai. Prato bevétele utáni napon lakására törtek, (1512 aug. 31-én) és csak halál vagy távozás közt engedtek neki választást. A zászlós Ragusába menekült és már szeptember 2-án bevonult egy Medici, ki kivitte, hogy érvényen kívül helyezzenek minden törvényt, melyet a Mediciek elűzése óta hoztak. A közhatalom megint e családra szállott. A köztársaság szabad és alkotmányos kormánya helyébe korlátolt, szégyenteljes oligarchia lépett. Ilyen maradt Flórencz kormánya 1527-ig a Mediciek utolsó elűzéséig.

Felső-Itáliában még folyt a háború a francziák által megszállott várak körül és a ligához tartozó fejedelmek érdekei mind jobban szétváltak. E viszonyok közt halt meg II. Julius (1513 febr. 21-én). Róma népe búsult. Nagy tömeg jött megcsókolni lábait. Soha se jött annyi egy pápa holttestéhez. Sirva kiáltotta mind, hogy ő volt az igazi főpap, Krisztus helytartója, ki fentartja az igazságot és lealázza a zsarnokokat és az apostoli egyház ellenségeit. Még ellenei is, kikről azt hitték, hogy e haláleset kedvökre szolgált, kénytelenek voltak kimondani: e pápa mentett meg minket, Olaszországot és a keresztyénséget a francziák és a barbárok igája alól. Az épen Rómában időző bibornokok márczius 3-án Sz. András templomában hallgatták az esztergomi érsek, Bakács Tamás által mondott misét. Bakács maga is számított arra, hogy pápának válaszszák. A misétől processióban mentek a conclavehoz választásra. Medici bibornok e hó 6-án ért Rómába. Őt választották meg márcz. 11-én, midőn épen ő olvasta össze a szavazatokat. Magaviseletén nem látszott semmi változás, midőn látta, hogy ő emeltetett az egyház legmagasabb polczára. A «pompás» Medici Lőrincz fia volt, már 13 éves korában bibornok lett, most is csak 38 éves, eddig is kitünt műveltsége, megnyerő, szelid modora és politikai képessége által. Mint pápa a X. Leo nevet vette föl. Politikája, mint Medicié, csak franczia-ellenes lehetett.

Az új pápa először Parmára és Piacenzára fordította figyelmét. Testvére, Julián részére szánta e tartományt fejedelemségül. A liga már felbomlott. Velencze márcz. 13-án kibékült Francziaországgal, ott keresett támaszt a császár ellen. Lajos megigérte, hogy új sereget küld Velencze segítségére. A velenczeiek megtartották, a mit 1499-ben elfoglaltak a milanói herczegségből, Cremona vidékét.

A franczia sereg, 1200 lovag, 800 könnyű lovas, 8000 landsknecht és ugyanannyi franczia gyalog összegyűlt La Tremouille vezérlete alatt. Velencze a fogságból kiszabadult Alvianót helyezte serege élére. Genuát franczia hajóhad támadta meg. A spanyolok egyideig nem követtek határozott politikát; be akarták várni az új pápa szinvallását; a pyrenei határon fegyverszünet jött létre, Sforza Miksa, a milanói herczeg, csak a svájcziakban bizhatott. Ezek becsületbeli dolognak nézték megvédését, hisz ők adták át a herczegnek Milanó kulcsait. A herczeg évi 40.000 aranyat igért 25 éven át és a svájcziak most hallani sem akartak XII. Lajosról, meg sem hallgatták követeit. A francziák előre nyomultak. Astit, majd Alessandriát is elfoglalták. Sforza elhagyta székvárosát és Novarába vonult vissza 4000 svájczival. A francziák az ostromhoz fogtak, de a svájcziak új, erős segédcsapatokat küldöttek az aostai völgyön át a vár és a herczeg felmentésére.

Ezek megérkeztének hirére la Tremouille abbanhagyta az ostromot, bár ágyúi már rést törtek és egy csatornák által szeldelt területen ütött tábort. A hely rosszul volt választva: a sok árok megakadályozta a lovagság mozdulatait, pedig ebben állott a francziák főereje. A fölmentő svájcziak a várbeliekkel egyesülve, teljes dühhel rohantak a francziákra. (1513 junius 6.)

«Mihelyt táborba szállanak, csak csatára gondolnak. Nincs vezérök, sem tervök, sem kiszámított hadi mesterségök, elég nekik Isten és sz. Urs, karjok és alabárdjok; az utat bátorságuk mutatja. Nem volt sok ágyújok, sem lovasuk, soknak pánczélja sem, így keresték fel az elsánczolt ellent, a kitünő tüzérséget és a teljes fegyverzetű, félelem és hiba nélküli lovagokat.»29 Legnagyobb részök a német zsoldosokra rontott, nem használt ágyú és puskatűz, csak kardvágás és lándzsadöfés hatott, végre a landsknechtek elhullottak. A lovasság nem segíthetett. Tremouille maga is megsebesült. Nem kegyelmeztek az üldözésben senkinek, visszatérve, rendben imádkoztak és elosztották a zsákmányt. Most a svájcziak voltak Lombardia urai, nagy sarczot róttak ki, s nagy vállalatra készültek Francziaország ellen, melyen végig akartak menni széltében-hosszában. A Sforza herczeg azt irta nekik: a mit erőtök és véretek által nyertünk, ezentúl annyira legyen a tietek, mint az enyim.

Újra általános lett a háború. XII. Lajost az a sors érte, mint VIII. Károlyt, gyors volt a hódítása, de megtartani egy nagy szövetség ellen nem birta. Maga Francziaország is veszélybe jutott. Az angol király, VIII. Henrik, Miksa császárral szövetségben betört északon és Guinegatenél nagy veszteséget szenvedtek a francziák. Miksa, ki ugyane helyen 1479-ben már legyőzte XI. Lajost, maga vezette a szövetségeseket. Ez a csata a «sarkantyús csata» neve alatt ismeretes. A francziák úgyszólva csata nélkül futottak. A lovagság útját elvágtak. Ekkor Bayard gondatlanul látott egy ellenséget, odavágtatott és kivont karddal kiáltá: «Add meg magad vagy meghalsz.» Ez megadta magát és kérdé: Ki vagy? «Én vagyok Bayard és neked adom meg magam.»

A svájcziak a Jurán át Burgundiába törtek, Dijonig nyomultak és csak Tremouille azon igérete, hogy királya lemond Milanóról és 400.000 aranyat fizet, birta őket visszavonulásra. A francziák szövetségese, Velencze újra veszélybe jutott a császár és a spanyolok által. A német zsoldosok vezére, Frundsberg már a főváros ellen irányozta ágyúit.

XII. Lajos most alkudozásokhoz folyamodott. A pápát megnyerte azáltal, hogy elismerte a lateráni zsinatot. Ferdinánddal meghosszabbította a fegyverszünetet, sőt kész volt második leányát: Renatát nőűl adni Ferdinánd és Miksa unokájának Ferdinándnak és hozományúl jogait Milanóra. VIII. Henriktől több éven át fizetendő 100.000 livreért vásárolt békét, sőt eljegyezte magának annak hugát. Így csak a svájcziakkal állott szemben, ezek ellen készült. De életerejét házassága aláásta, 1515. január 1-én meghalt. A legjobb szándékú fejedelem volt, népe atyja és mégis hódító politikája által a legnagyobb veszélyekbe sodorta országát.

Az új király, I. Ferencz (1515–1547), Lajos veje, mihelyt rendezte a belügyeket és megkoronáztatta magát, Olaszország ügyeire fordította figyelmét. Szövetségre lépett Károly főherczeggel, Németalföld urával és Spanyolország örökösével, ki épen akkor vette kezébe a kormányt, noha még csak 15 éves volt. Károly követei Renata királyleány kezét kérték (még csak négy éves volt), Burgundiát és Milanót, azonfölül 200.000 arany-tallért hozományul. Végre megkötötték a szerződést. A szövetség aláiratott, de a házasság soha sem jött létre. Ferencz megújította a szerződéseket Angliával és Velenczével. Az utóbbinak megigérte, hogy seregét maga vezeti Milanóba. A másik nagy olasz kereskedő városnak, Genuának dogéja is titkon megegyezett a francziákkal.

A franczia sereg Lyon és Grenoble körül gyülekezett. Háromezer lovag volt ott kiséretével (10.000-en), 26.000 német landsknecht, 10.000 gascon gyalog, kiket Navarra Péter vezetett, előbb a «nagy kapitány» legkitünőbb alvezére, most, mióta Ravennánál fogságba esett és Ferdinánd ki nem váltotta, franczia szolgálatban. Még 1500 könnyű lovas és néhány ezer franczia zsoldos is járult hozzá.

A svájcziak azt határozták, hogy a francziákat az Alpok kijárásainál fogják bevárni, elzárva útjokat a sikságba. De azon hírre, hogy a velenczei sereg Alviano alatt betört a herczegségbe, kénytelenek voltak erejök nagy részét a keleti határra fordítani. A franczia sereg a Durance völgyét követve, az Argentara hágón kelt át, melyet nem őriztek és Coniba ért. Különösen a tüzérség átszállítása járt nagy nehézséggel, de Ferencz ismerve értékét, nem hagyta cserben. A király maga így írt anyjának: «Asszonyom, a legfurcsább országban vagyunk hol valaha magamféle ember járt. Reménylem, hogy holnap már Piemont síkján leszek csapatommal, a mi nagy örömünkre lesz, mert igen bajos dolog itt a hegyek közt pánczélban járni, midőn minduntalan le kell szállani és vezetni a lovat. A ki nem látta azt, a mit mi, lehetetlennek tartaná, hogy itt járhat lovasság és nehéz tüzérség. Bajjal járt és ha nem jöttem volna magam, elmaradt volna a nehéz tüzérség. De hála Istennek, magunkkal viszszük és nagyon vigyázunk, mert már csak pár mérföldre vagyunk a svájcziaktól. És itt jó éjszakát kiván alázatos és engedelmes fia Ferencz.» A svájcziak egyenetlensége és határozatlansága nőttön-nőtt. A király alkudozni kezdett; a zürichi, svyczi, baseli és graubündeni kapitányok a szövetség becsületével meg nem férőnek mondták ez alkut, a többi pedig hajlott reája. Egész a Ticinóig nyomultak elő a francziák. Ekkor a szövetséges kantonok új, 15.000-nyi sereget küldöttek a herczeg segítségére, Rőust Marx zürichi polgármester vezérlete alatt. Különösen Uri, Svycz, Glarus, Zürich és Zug vettek részt: a berniek hazamentek. A sereg szeptember 10-én bevonult Milanóba. A francziák már pusztították a város vidékét, a velenczeiek is közeledtek. Újra pártoskodás támadt, maga a vezér is a béke mellett nyilatkozott. Ferencz már azt remélte, hogy csata nélkül, pénzen veheti meg Milanót. Már meg is volt kötve a szerződés. Egy nagy ellene volt csak: a sioni bibornok. A svájcziak biztak benne, mint hazafiban, tisztelték, mint püspököt. Felkelté a szövetségesek haragját a francziák ellen, kik annyiszor csalták meg őket és kiket ők annyiszor győztek le.

Így, szeptember 13-án, délután kivonultak, körülbelül 25.000-en kevés lovassággal és ágyúval. A király Marignanónál várta őket. Itt fejlődött az az ütközet, melyről az öreg Trivulzio, ki 18 csatában vett részt, azt mondá, hogy mind gyerekjáték volt ehhez képest és ez nem embereknek, hanem óriásoknak volt a csatája. Az első napon a landsknechtek a franczia lovagság segítségével megállottak a svájcziak dühe ellen. Maga a király, teljes hadi díszben, lovagjai közt, támadta meg a svájcziak egy dandárát és kényszerítette visszavonulásra. Még holdvilágnál is folyt a csata. És midőn beállt a sötétség, fegyverben maradt a két sereg, a király is, mint anyjának irja, «nyeregben, a lándzsával markában, sisakkal fején» tölté az éjet. Csak egy perczig nyugodott egy ágyún. Másnap hajnalban újra rohamra mentek a svájcziak. De a kitünően kezelt franczia tüzérség megingatta soraikat. Nem is igen közeledhettek és midőn végre kéztusára került a dolog, a Navarra által vezetett gyalogság megállította őket. A lovagság is újra támadt, de a svájcziak, minden veszteségök ellenére, még rendíthetetlenül állottak, midőn a gyorsan odaérkező Alviano megtámadta szárnyukat. Ötezer emberök végső elhatározással újra a király csapatjának rontott, de feltartóztatta őket a tüzérség és lovasság s a lovagságnak egy a király által vezetett rohanása megbontotta soraikat. A király, midőn a győzelem már ki volt víva, maga elé hivta Bayardot és így szólt: «Barátom, én ma lovaggá akarok lenni kezed által, mert az a lovag, ki annyi csatában vivott, annyi nemzet ellen, megérdemli, hogy legméltóbb lovagnak tartsák.» «Felség,» válaszola a szerény hős, «az, ki meg van koronázva és fel van kenve, ki oly nemes ország királya és az egyház legidősebb fia, bizonyára lovag a többi lovag fölött.» De a király megmaradt parancsolata mellett, a lovag kivonta kardját és e szókkal: «Érjen annyit, mintha én volnék Roland vagy Olivér, Gottfried, vagy testvére Balduin. – Adja Isten, hogy háborúban soha se hátrálj!

Ez az első nagy csata, melyet a svájcziak elvesztettek. Hatezer emberök esett el. Még sem mondtak még le a herczeg védelméről, ha az megfizeti a zsoldot. A herczeg erre nem volt képes, így csak 1500-an maradtak nála, a többi megígérte, hogy erősítést hoz. Haza indultak lengő zászlókkal és hadi zenével, nem háborgatta az ellenség. A francziák megszállották Milanót és ostromolták várát, melyet a svájcziak vitézül védtek. A gyáva herczeg, évdíj fejében, már okt. 4-én feladta várát és lemondott országáról.

Valamivel később, október 13-án, a pápa átadta a királynak, mint milanói herczegnek Parmát és Piacenzát, minek fejében a király Firenzét biztosította a Medicieknek. A spanyolok visszamentek Nápolyba. Az olasz ügyek rendezésére a király most a pápával találkozott Bolognában.

Teljes megegyezés jött létre. A király megengedte a pápának, hogy az urbinói herczegség az egyházi államba olvasztassék, a pápa viszont a királynak egy évre átengedte a franczia egyházi javak tizedének élvezetét. A svájcziakkal is alkudozott a király, majd, a connétablet, Bourbon herczeget, hagyván helytartóul Milanóban, visszatért Francziaországba, hogy az udvar és a nők körében élvezze dicsőségét.

Most Miksa császár indult Milanó ellen. A két fél versengett a svájcziak segítségeért. Nyolcz kanton a király mellett nyilatkozott, öt a császár mellett. Ez utóbbiak segítségével megindult 1516 telén, de bár Milanó városáig nyomúlt előre, eredményt nem ért el. Majd attól tartva, hogy svájczi zsoldosai elhagyják és ő úgy jár, mint Lodovico Moro, hirtelen eltávozott a seregtől. Azt beszélték, hogy álmában megjelentek a svájcziak által megölt őse Leopold és Vakmerő Károly s intették, hogy kerülje a veszélyt. A vezér nélküli svájcziak többnyire a francziákhoz állottak. Bresciát elfoglalta Velencze és a császárnak minden hódításából már csak Verona maradt meg.

Ez alatt I. Ferencznek és Károly főherczegnek, ki akkor Ferdinánd halála után Aragoniának is királya lett, nevelői Noyonban békealkudozásokat folytattak és augusztus 13-án meg is egyeztek. Navarra királysága Spanyolországnál marad, de özvegy királynője Károlytól kárpótlást nyer. Károly nőül veszi Ferencz egy leányát és vele a francziák nápolyi igényeit kapja hozományul. A császár 200.000 aranyért visszaadja Velenczének Veronát. A svájcziakkal is örök szövetséget kötött a franczia király Freiburgban, 1516 nov. 29-én, melyben 700.000 arany tallér fizetésére kötelezte magát, azonfölül évi 2000 frankot igért minden kantonnak.

Olaszországban most véget ért a huszonnégy éven át majdnem szünet nélkül dúló háború. Csak még a pápa küzdött Urbino birtokáért, melyet végre 1517-ben elfoglalt. Hogy hatalmát a bibornoki testület fölött megszilárdítsa, ugyanazon évben megölette Petrucci bibornokot, kit mérgezési szándékkal vádolt, majd 31 bibornokot nevezett ki egyszerre, mi által teljesen uralkodott e kar fölött.

Mindezen harczok közt mindjobban kitünt, hogy Olaszország még sem képes lerázni a külföldiek igáját. Még azok is, kik tudatosan e czélra törtek, csak úgy érhettek el némi eredményt, ha a spanyolra támaszkodhattak a franczia ellen vagy viszont. E szempontból II. Julius politikája is el volt hibázva. Ahhoz mégis csak gyönge volt akár a pápai szék, akár Velencze, hogy francziákat, spanyolokat, svájcziakat és németeket egyaránt távol tartson az országtól. A külső segítség pedig, ha nélkülözhetetlen, előbb-utóbb függéshez vezeti.

Ily viszonyok közt mindinkább megerősödött az olaszokban az a meggyőződés, hogy politikai szétdaraboltságuk oka minden bajuknak és hogy csak a monarchia mentheti meg őket. Ez a jelszó, melynek előbb, a szabadság idejében oly gyűlöletes volt az értelme és melyet ily értelemben különösen Velencze és Francziaország ellen aknáztak ki, most a megtört nemzet egyetlen lehető menekülését zárta magába. Sőt annyira ment a nyomor és kétségbeesés, hogy nem is igen nézték már, idegen vagy belföldi-e az illető uralkodó. «Mindenki tudja, hogy Olaszország fegyverben hatalmas és nagy kincsekkel rendelkező uralkodó nélkül nem bír boldog lenni, mert hisz épen az zavarja minduntalan, az szolgáltatja ki a zsarnokságnak hogy több fejedelemségre oszlik.»31

Ez a hanyatlás nem pusztán az olaszok katonai inferioritásnak következése. Igaz, hogy a zsoldos rendszer, mely a háborúkat szinte vértelenekké tette, nagyon ártott az olaszok vitézi hírnevének, de Fieramosca, ferrarai Alfonso, urlinói Guidobaldo és maga II. Julius is bizonyítják, hogy a katonai erő és tehetség még épen nem veszett ki a rómaiak utódjaiból. Ha pedig ez megvolt, pénzért mindig lehetett kapni svájcziakat és landsknechteket. Maga Macchiavelli leginkább a zsoldos rendszerben látja hazája pusztulásának okát és a rómaiak példája után indulva, azt követeli, hogy honfitársai vérökkel és ne pénzökkel adózzanak, ha függetlenek akarnak maradni.

A baj oka mélyebben fekszik, tisztán politikai eszközökkel nem volt meggyógyítható. A jólét, a pompa, a bujaság, a vezető osztálynál kiölte az erkölcsi értéket.

Sehol olyan nyilvános nem volt a kétszínüség és hazugság a politikában, mint itt. Mindenki úgy kötötte szövetségét, hogy gondolatban már meg is bontotta, mindennapi dolog volt az ellenséggel alkudozni a társ ellen, még gyakrabb a békekötés, csak azon szándékból, hogy az alkalmat adjon az ellent annál biztosabban megtámadhatni.32

E politika előzményei már régebben meg voltak csirában Itália országaiban. Ezeket nem tartotta féken sem az egyház törvénye, sem a lovagság szabálya, ritka volt a dynastia, melynek törvényszerűsége szab szükségkép némi korlátot. De e korig ez mind kisebb körben megy végbe. Hanem az imént leirt években Olaszország volt Európa politikai központja: itt ért össze minden érdek, az idevaló szempontok lettek mindenütt uralkodókká. A franczia lovagok igazi hősies becsülete, a spanyol katonaság loyalitása, sőt a német és svájczi zsoldosok halálmegvetése is, mely annyi fényes példában tündökölt, annál rikitóbbnak mutatják a kormányok és udvarok erkölcsi elvetemültségét, melynek csak eszközül szolgáltak. Nem is Bayard vagy Gonzalo de Cordova főképviselöje e korszaknak, hanem azon férfiú, ki műveiben rendszerbe önté mindazon politikai szabályokat, melyeket kortársai tetteiből vont le: Macchiavelli.

Ez a nagy férfiú alacsony sorsból származik, születésénél fogva nem tartozott Florencz teljes jogú polgáraihoz. De annyira kivált tudománya, esze által, hogy már 1498-ban a köztársaság secretariusa volt, alig 30 éves korában (szül. 1469). Oly állás, melyet előtte Aretino és Poggio töltöttek be, kik a legkitünőbb humanistákhoz számíttatnak. Leginkább a külügyeknél, alkudozásoknál használták, követségben járt Borgia Cesarenál, Francziaországban, Miksánál és több olasz városnál. Hazája állapotain kívül így ismerte meg a külföldnek viszonyait s azon korban bizonyára, senki sem hatolt be oly mélyen az európai állami élet ismeretébe, mint ő. Befolyását a belső ügyekben különösen arra használta fel, hogy megdönteni kivánta a zsoldos seregek tartásának szokását és katonáskodásra törekedett nevelni a polgárságot. Alig mutatkozott e törekvésének némi eredménye, midőn 1512-ben, mint fennebb láttuk, megdőlt a szabad kormány, a Mediciek visszatértek és Macchiavelli is elveszté hivatalát. De nem is annak köszöni hirnevét: kényszerített tétlensége bírta arra, hogy gondolatait az állam szervezéséről és kormányáról összefoglalja. Mint korának egész műveltsége, az ő eszméi is a görög-római világban gyökereznek, de azért ő mindig éber szemmel figyeli meg, mi megy végbe körüle hazájában és a világon s abból vonja le következtetéseit.

Főművei a flórenczi történeten kívül, melyet 1494-ig írt meg, a Liviusról szóló értekezése (Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio), tanulmánya a háború művészetéről (Dell arte della guerra) és végre az, mely nevét annyira hirhedtté tette: a fejedelemről (Del Principe) szóló.

Irodalmi tevékenysége tehát épen azon időbe esik, midőn Itália legkínosabban érezte az idegen hatalom nyomását. Mily nagy reményekkel fogott Velencze a háborúhoz a cambrayi liga ellen! Mily törhetetlen volt II. Julius bizalma s akarata! És íme, Nápoly és Milanó idegen kézen maradt, magát Toscanát is dúlta a szent liga serege, a pápa is csak mint a spanyol vagy franczia hatalom szövetségese bír nagyobb politikai súlylyal. Erre visz tehát a páratlan műveltség és a városi polgárság hazaszeretete? «Irtózattal fordúlt el minden olasz az idegenektől, kik a vérontást czélnak nézték, kik nemcsak hódítottak, hanem pusztítottak, kik ördögi élvezetet találtak pompás városok lerombolásában, magukat megadó ellenségek lemészárlásában, védtelen tömegek megfojtásában. A svájcziak állatias mértéktelensége, a spanyolok ragadozó fösvénysége, a francziák durva kéjelgése, mely nem tekintett vendégszeretetet. illemet, sőt szerelmet sem, az a durva embertelenség, mely közös volt mindben, a félsziget lakóit halálos ellenségeikké tette. A jólét és nyugalom századjaiban gyűjtött gazdagság rohamosan fogyott. Az elnyomott népnek szellemi felsősége még érzékenyebbé tette politikai hanyatlása iránt.» (Macaulay Essays. 44. l.) Természetes volt minden hazafinak forró vágya, hazáját ezen szerencsétlen helyzetből kimenteni. Az eszközöket nem csak tapasztalás útján, hanem az elmélet után is ismerték. Az első az volt, hogy a polgárok magok küzdjenek birtokukért és szabadságukért, ne bízzák azok védelmét bérlett zsoldosokra. Róma is polgárseregei által hódította meg a világot, zsoldos sereg által vesztette el szabadságát. Ez a Liviusról írt értekezés egyik főeszméje. A másik, vele rokon az, hogy a római senatus minden egyebet alárendelt az állam hatalmának. Az így megalakulandó polgárság szervezését tárgyalja a háború művészete. Mint a rómaiaknál, most is a gyalogsereg legyen a fő, nem, mint a barbároknál, a lovasság. Hisz az épen lefolyó harczokban is a svájcziak lándzsás phalanxa és a spanyolok kardos csapatjai döntöttek. Ezek előnyeinek egyesítése, megfelelő katonai nevelés mellett legyőzhetetlen sereget teremtene. Olyan félét, minővel hajdan a rómaiak legyőzték a spanyolokat, francziákat, németeket és svájcziakat egyaránt.

De még az magában nem elegendő. Francziaország és Spanyolország nagy nemzetek államai, Svájcz legalább szövetség, mily szétforgácsolt ezekkel szemben Itália! «Pedig soha sem volt ország békében és boldogságban, ha nem alkotott egy köztársaságot vagy nem állott egy fejedelem alatt, mint Spanyolország és Gallia.» Eddig az egyházi állam akadályozta Itália egyesülését. De ekkor, úgy látszott, más fordulat áll be. Mint egykor Borgia Cesartól, úgy most X. Leónak egy rokonától, a vad, a kegyetlen Medici Lorenzótól várták az olasz királyság alapítását. Hogy a fiatal fejedelem minő úton-módon érheti el a czélt, arra nézve ad neki utasítást Macchiavelli a fejedelemről szóló művében.

Elmondja, hogyan szerezték régibb és újabb időben fejedelmek az uralmat és hogyan tartják azt fenn. Olaszországot azonban ujonnan kell szervezni, nem elég fentartani. Új szervezéshez pedig nagy törvényhozóra és hadvezérre van szükség, mint egy kor Theseus, Mózes, Romulus és Cyrus valának. Roppant erőt (virtu) kell kifejteni, de ez az erő nem mindig erény és sok van megengedve a fejedelemnek a hatalom fentartására. «A fejedelem tehát csak arra törjön, hogy győzzön és fenntartsa statusát, eszközeit mindig tisztességeseknek fogják tekinteni és dicsérni fogja mindenki. A köznép a siker után indul s az egész világ köznépből áll. Mostanában nincs fejedelem nem jó őket megnevezni – ki másról beszélne, mint békéről és hitről, pedig halálos ellensége mindegyik a másiknak. És, ha ragaszkodott volna békéhez s hithez, mindegyikök már gyakran elvesztette volna hirnevét és birtokát.

Ez az a tan, mely századokon át, midőn csak magát a mondottakat nézték és nem voltak tekintettel arra, minő viszonyok közt jöttek létre ezen eszmék, gyülölet és megvetés tárgyává tette Macchiavelli nevét.

A mi rosszat és erkölcstelent a politikában elkövettek, azt mind neki és könyveinek rótták fel bűnül. Még a kik menteni akarták is, legfölebb azt vélték, hogy a művét ironikus czélból írta, hogy annál jobban megutáltassa a fejedelmek zsarnoki uralmát. Ranke volt az első, ki több igazságot szolgáltatott neki: azt mondja felőle, hogy Itáliát gyógyítani akarta, de oly veszélyesnek látta állapotát, hogy mérget merészelt részére rendelni.35 Szerény véleményünk szerint nem fogadható el egészen egyik elmélet sem. Itália akkori állapota egészen megmagyarázza, hogy egy hazafi kifejezi mindazon tanokat, melyeket nem maga talált föl, hanem kora eseményeiből vont le.

Macchiavelli maga nem tekinté gyógyszerét méregnek. Rövid elbeszélésünkből is kitünik, mint vetekedtek egymással pápák és királyok, fejedelmek és városok politikai megbizhatatlanságban, mint szentesítette előttök a czél az eszközt. Nem volt Macchiavellinek más bűne, mint az, hogy ki merte fejezni, a mit a többiek csak gondoltak – és tettek. Elmondta politikájának nyilvános és titkos rugóit egyaránt. A mellett személyes jelleme is felmenti az ellene emelt vádak alól. Hisz művét, mint vélik, akkor írta, midőn fogságba vetették, mert megmaradt köztársasági meggyőződései mellett.

«Macchiavelli politikai műveinek különös érdeket ad az a szomorú komolyság, melyet mindig mutat, valahányszor hazája szerencsétlenségéről kell szólania. Nehéz elképzelni fájdalmasabb helyzetet, mint egy nagy emberét, ki arra van kárhoztatva, hogy megfigyelje kimerült hazája végső halálos tusáját, hogy ápolja s lássa egymásután eltünni az életerő jeleit, míg csak hidegség, sötétség és felbomlás marad. Ezen örömtelen és hálátlan hivatást teljesíté Macchiavelli. Egyenetlenséget látott a tanácsban, puhultságot a táborban, a szabadság elnyomását, a kereskedés hanyatlását, a nemzeti becsület beszennyezését, egy felvilágosodott és virágzó nemzet aláigázását tudatlan vadak kegyetlensége által. Bár politikai nézetein meglátszik korának erkölcstelen befolyása, személye inkább tünik fel komolynak és erőszakosnak, mint hajlékonynak és ravasznak. Ha Flórencz nyomoráról és lealázásáról emlékezik meg, foglalkozásának és nemzetének finomsága elhagyja és a düh és harag becsületes keserűsége váltja azt fel. Úgy beszél, mint a kinek mélyen fáj, hogy szerencsétlen korban és elvetemült emberek közt kell élnie. Lelkesül a régi Róma erejéért és dicsőségeért, Brutus bárdjáért és Scipio kardjáért, a curulis szék méltóságáért és a triumphus véres pompájáért. Mintha a pún háborúk korát élné, midőn 800.000 olasz harczos állott szemben a betörő gallusokkal. Azon büszke, rendületlen senatorok szelleme él benne, kik a nyilvános kötelesség teljesítésében lemondanak a természet legdrágább kötelékeiről, kik egyaránt megvetették Pyrrhus elefántjait és aranyát s változatlan arczczal hallották a rettenetes hirt Cannae felől.

De bármint vélekedjünk is e tanáról, mint politikai iró Macchiavelli mindig a legnagyobbakhoz fog tartozni. Felismerte kora államalkotásainak legfőbb vonásait: a korlátlan királyságot és az állandó katonaságot, melyek új rendszert alapítottak meg Európa-szerte. Szíve a köztársasághoz vonta, de szelleme belátta, hogy a városok kora letünt és a nemzeteké következett be. Azt is belátta, hogy Olaszország már romlottabb, semhogy megérdemlené a szabadságot. És, ha valaki vádolná, hogy ezen belső meghasonlásában feladja hazáját, megveti az embereket és átadja magát azon keserűségnek, mely áthatja műveit, ki nem fogja inkább bámulni lelke erejét, melylyel mindent megkisért, mindent feláldoz hazája javáért, melynek méltatlanságán és gyöngeségein kétségbe esett.

KövetkezményekSzerkesztés

Miután legyőzték a velenceieket, Bartolomeót elfogták, és megbilincselték a francia hadsereg tagjai. Így az Édeni Lepel, Niccolò di Pitiglianohoz került. Ezio Auditore egy évvel később meglátogatta Bartolomeót Ostiában, hogy megkérje, hogy segítsen neki eljutni Bariba; hogy megtalálja Altaïr könyvtárát.

ForrásSzerkesztés

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki